Lehetetlen időzítés

Küszöbön álló probléma vagyok - mit kezdesz velem?

Ez a szó a szabadság

 

Reggel van. Egy új nap reggele, egy új nap, amikor túl kell élnem.
Jöhetnek a kihívások, állok éléjük.
Megmozgatom a fülemet, kinyitom a szememet, de azonnal visszacsukom, mert még túl sok nekem ez a fény. A barlangba, - ahol a csapatommal élek - besüt a nap. Újra kinyitom a szememet, mert a nap sugara játékosan csiklandozza az orromat. Most már a fejemet is felemelem. Jöhet egy jókora nyújtózkodás.

Jó is egy teli hassal való lefekvés után egy kényelmeset aludni!
Körbenézek, hogy felkeltettem-e valakit. Nem. Remek. Egyedül szeretek lenni, meg amugy is, korán van még. Úgy is csak morognának rám, ha véletlenül fel merészelném kelteni akár egyikőjüket is.
Apám a falka vezére, a területünk megkoronázatlan királya.
Kisétálok óvatosan, puha mancsaim hangtalanságát élvezve, és amint kiérek a barlangba, ahol már bátortalanul kel fel a nap, leugrálok a sziklák mélyedéseit használva lépcsőnek.
Boldog vagyok, amiért élek. Nincsenek gondjaim, kivétel ez alól a túlélés. A pillanatban élek, nem a múltban, és nem is a jövőben. Fülelek, hallgatózok. Afrika általános hangjai ütik meg a fülemet - születésem óta ez az altatódalom. Idegesítő szárnyasok rikoltozása, rovarok zümmögése, fűszálak rezzenése. Majmok makogása, madarak szárnyainak suhanása.
Nem érzek veszélyt, a levegő friss, a fűszálakon még látni lehet a zuzmarát : értékes víz, ha nincs máshol. De most éppenséggel nem vagyunk vízhiányban, kivételesen. Így hát csak a mancsomat mosdatják meg a kis vízcseppek. Beleborzongok a hidegbe. Viszont jól esik. Lesz ennél melegebb is. Akkorra elraktározom ezt az érzést.
A folyó felé sétálok, komótosan, nem sietve. Félni nincs kitől, inkább féljenek ők tőlem.
Kihívom a tiszteletet. Nem kímélek senkit, aki semmibe vesz. Csúcs ragadozó vagyok. Egy büszke állat az oroszlánok nemes véréből. A folyónál már akad egy kis tolongás, de puszta jelenlétemmel utat vágok magamnak. A folyó közelében élő kanalasgémek felröppennek, a szememmel követem először rendszerezetlen, majd rendszerezett alakzatukat. Ők ráérnek inni, de én most vagyok szomjas. A folyó széléhez lépkedek, ahol a - már - langyos víz kicsit megérinti a karmaim szélét.
Mintha meghajolni előttem, és megcsókolná a lábamat alázatosan.Szeretem ezt az uralkodói érzést.
Gyorsan lefetyelem a vizet, mohón, mert jól esik. Közben a víz visszatükröz engem. Le sem veszem a hullámokról a szememet, bár a füleim minden pillanatban hallgatóznak. Egy zöld szempárt látok a víztükörben. Aztán feljebb nézek, a zöld szempárok fölé. Ott pedig sárga fények úsznak.
a zöld szempárokban csillognak a sárga napsugarak fényei.
Boldog vagyok, amiért bőséges és termékeny hónapban járunk. Voltak ennél rosszabbak is. Amikor még nekünk, dicső oroszlánoknak is meg kellett alázkodnunk, minden percben védenünk a bőrünket. Szörnyű volt. De jobb nem arra gondolni, ezért nem is gondolok.
Lehet, hogy létezik az oroszlánoknál okosabb, többet tudó lény is. Nem tudok róla.
De biztos vagyok benne, hogy van valami, amit ezért a tudásért fel kellett áldoznia. Nekem semmit sem kellett feláldozzak. 
És mégis, van valamim, amit mindennél jobban becsülök, és belehalnék az elvesztésébe.
Megvan az, amire mindenki vágyik, de sokan nem kapják meg.Egy rövidke szó ez.

Ez a szó a szabadság.
Nem cserélném el semmire. Szerencsétlen teremtményeknek tartom azokat, akiknek ez nem adatik meg. Talán még sajnálom is őket.
Vagyis nem. Mert nem érdemlik meg a sajnálatomat.

Köszönöm, arigattou! >///<



Hihetetlenül boldog vagyok, amiért ezt láthattam! 

Június 22 - Látogatók száma : 1136!

Köszönöm, köszönöm, köszönöm, kedves olvasóim! :")


Nagy örömöt jelent számomra, hogy ennyien nézitek a blogomat, még akkor is, ha eléggé gyatra rendszerességgel töltök fel bejegyzéseket. ><"
Sajnálom, amiért nem látom, hogy kommentelnétek, de attól még kimondhatatlanul jól esik a tudat, hogy vannak olvasók, akiknek írhatok. ^w^


Alice Csodaországban - 18.fejezet

~Éjjféli teaparti

 

*Chershire*


Hogy is fogalmazzak? Gowland, a vidámpark tulajdonosának a muzikális tehetsége... Förtelmes. Gyötrelmes dolog végighallgatni akár egy játékát is. Tíz kilóméteres körzetben mindenkinek süketséget okoz, ő és az a hegedűje! Jó, valamire használható, de határozottan nem zenélésre. Ezt szerintem a hegedűsön kívül mindenki tudja.
És sajnos, most már szegény Alice is, aki megdermedten pislogott a "konncert" után még jó pár percig. Amikor hozzászóltam, nem reagált. Komolyan azt hittem, megsüketült!
- Ali-ce-nyaan?! - A füléb kiáltottam, próbálgatva, hall-e még egyáltalán. Nagyot szökkent a hangom hallatán.
- Fúú, ez fájt... - simogatta a fejét. Gowlandra nézve pedig elmosolyodott. - Nem, nem az izé.. a...
- Előadás. - sugtam. Ajaj, Gowland várja a véleményt. Most mit fog mondani? Az igazságot, vagy egy hatalmas hazugságot?
- Ez az előadás. - folytatta - Öhm, sajnálom, egy kicsit fáj a fejem, sok zaj, nagy zsibongás, meg ilyenek! - csukta le a szemét, bár szerintem egyéb okok miatt fájt.
- Örvendek a találkozásnak! - mosolygott.



*Alice*



Nem tudom elképzelni, hogy képes valaki ilyen hangokat kihozni egy ártatlan hegedűből.
És sajnos rossz értelemben.
Miután ezt az érdekes találkozást megejtettük, utána pedig egy kis fagyival, - citrom és málna, természetesen - elnyomtuk (Micsoda szerencse, hogy Csodaországban is van fagyi és palacsinta!) ránéztünk a nagy órára, ami a vidámpark bármely részéről észrevehető volt. Fél négy. Mamma mia!
- Úr isten, Julius élve meg fog ölni! - szörnyedtem el. - Nem egész napra adta ki a szabad napomat... - motyogtam magamban, a semmibe tekintve. Oké, felkészülni a halálomra. Nem nagy dolog. Elviselem.

Bár azért örültem volna, ha előtte még elbúcsúzhattam volna a nővéremtől és az apámtól.
- Mi-mi? - pislogott Chershire - Alice-nyan, senki sem fog megölni, amíg én itt vagyook! - jelentette ki heves fejrázás köszben. Köszi. Majd megkérlek a sírom feletti beszéd mondásra.
- Jó, azért nem ilyen vészes a dolog. Julius jó fej. Csak nem fog megölni... - Reméljük. - Na, de minden esetre ideje hazamennem, Chershire! Köszönöm szépen ezt a napot, nagyon jól éreztem magam, máskor is szívesen meglátogatlak! - hálás mosolyt küldtem macskafül barátom felé menet közben.
Igazából most már megértem, miért szeret itt élni. Jó itt. Kellemes érzés fog el. Már nem is borzongok meg az arcnélküliek látványától. Végül is, ők is emberek. Csak kicsit másak. Mondjuk, nem teljesen értem ezt az egészet. 
De nem ez az egyetlen dolog itt, ami megmagyarázatlan. Szóval lassan kezdem megszokni Csodaország furcsaságait.
Azt hiszem. 
- Hm, Alice? - kérdezte Chershire. Nem nagyon figyeltem, ezért kicsit zavartan mosolyogtam el. Aztán eszembe jutott, hogy miről is beszéltünk.
- Izé... Nem kell elkísérned, megbírkozom vele egyedül is. - jelentettem ki határozottan. Próbáltam bátornak tűnni - hogy bátorítsam magamat.
- Rendben. Alice-nyan, egyébként majd máskor is jösz? - Csillogó szemekkel találtam magam szemben. És ide-oda mozgó macska fülekkel. Olyan kis aranyosak, bolyhosak voltak... Le nem tudtam venni róluk a szememet. Bólogattam némán, viszonozva a kedves mosolyt. 
- Nyaa! - Ásított nagyot, amitől egyre macskásabb lett a jelleme. Most a barna szemeiben is úgy láttam, mintha egy cica tekintett volna vissza rám. Vagy talán csak képzelődöm. - Jó éjt, Alice! - integetett, elindulva az ellenkező irányban az ösvényen.
- Jó éjt, Chershire-nyan! - Hoppá. Gyorsan a szám elé tettem megszeppenten a kezemet. Ez csak úgy kicsúszott belőlem. Rettentően elszégyelltem magam, mert ez olyan módon tűnt, mintha utánoznám, elvenném a fiú szövegét - márpedig eszem ágában sem volt! - Jaj, bocsánat... - szabadkoztam. 
- Nyem, dehogy, nagyon aranyosan ejted ki a nyan szót! - Nem járt messze, így még kiabálnunk sem kellett a beszélgetéshez. Megkönnyebbűltem, amint leesett, hogy különösebben nem zavarta őt.
- Ü-ühm. - bólintottam. - Na, szia Chershire! Ha nem találkoznánk soha többé... - szipogtam drámaian - Hát ég veleheed! - direkt szaggatottan vettem a levegőt, mintha legalábbis sírnék a meghatódottságtól.
Holott magamban úgy sejtettem, Julius azért olyan kemény csak nem lehet. Egy ennyiért nem lesz dühös.
Reméltem én.
Aztán megszólalt ő.


*Blood*



- Egy ilyen kis hölgy miért sétál egyedül a veszélyes erdő közelében? - Idegesítő. Idegesítő. Látom, amint majd szétveti a düh. Pedig én csak rá villantottam a legszebb mosolyomat. Már ezért is bűnhődnöm kell?

- Haza tartok. És nem vagyok olyan védtelen! - dobbantott a magassarkújával. Heves lány, meg kell hagyni. Azt hiszem, képes lenne még akár ellenem is használni azokat a sarkakat.
Amíg ezen tűnödtem, azalatt a pár másodperc alatt az ikrek máris ráakaszkodtak Alice-re.
- Nee-chan! Olyan jó, hogy találkozhatunk! - megfogták egy-egy kezét a láthatóan meglepődött lánynak, és meghajoltak. - Meg szeretnéd nézni a fegyverünket? - lóbálták a hatalmas lándzsát, aminek a végén gondosan kifényesített hatalmas kampó állt. Dee beszélhetett, a piros. Már ha igazam van.
- Nem, nem, bátyám! - Igazam volt. - A Nővérkénk biztos szívesen ki is próbálná! - Várakozó tekintetek. Egy vörös szempár, és egy kék szempár. A lány zavarodott, de határozottan látszik, hogy nem lenne ínyére kipróbálni azokat a fegyvereket, mert azonnal kapcsolt, mit is takar a kipróbálni kifejezés.
- Hagyjátok békén a Kisasszonyt! Elnézést. Még be sem mutatkoztunk. - szólt közbe Eliot, a nyuszifüles őröm. Alice szeme elvonult az ikrek civakodásáról, - ők mindig civakodnak, ha valamiben nem értenek egyet, ugyanis általában mindig egyet értenek - és a hosszú füleket nézte. Elég feltűnően.
Bohókás egy lány.
Persze Eliot meghajlása és csukott szeme miatt nem vette észre.
- A nevem Eliot Rabbit, örvendek a szerencsének, miszerint megismerhettem!
- mutatkozott be túlzott udvariassággal. Már-már nyálasan az etikettnek megfelelően. - Az úr testőre vagyok, éjjel-nappal védem. Ahogy ezek a kölykök is, a két iker, Dee és Dumm. Sosem lehet megkülönböztetni őket. Naponta megváltoztatják a ruháikat.
- Alice Kerry. - pukedlizett aprót.
- Most, hogy ilyen szépen megismerkedett mindenki mindenkivel, - tapsoltam egyet -, elmondhatom, miért kerestünk fel! Eliot, a meghívót!
- Parancsoljon. - vette elő a kabát zsebéből az apró, fehér borítékot. Átnyújtotta nekem, én pedig Alicenak.
- Éjjféli teapartit rendezünk a kastélyomban, szeretném, ha megtisztelnél jelenléteddel. - Kikapta a kezemből a meghívót, beletette a retiküljébe, miután összeráncolta a szemöldökét. Jól áll neki a zavarodottság, meg kell hogy jegyezzem.
- Értettem. Ezt az ajánlatot még átgondolom! - biccentett. - Most pedig, későre jár, haza kell mennem. - jelentette ki, kikerülve minket - Ha megengedik. - intett, és már ki is került minket. - A viszont látásra, Blood, Eliot, Dee és Dumm! - integetett.
Figyeltem egy ideig a távolodó alakját, a szőke tincseit, amint a lépteire ütemesen mozognak, és a karját, amint titkon megsimítja a retikült.
Remek megfigyelő vagyok, kétség kívűl.
Ott lesz és a parti remekül fog elsülni.

Sommertime 2.rész - Mesélés a #100happydays programról~

Gomene, amiért részekre bontom a bejegyzést, de tegnap túl fáradt voltam folytatni, viszont mindenképp közzé akartam tenni minimum egy bejegyzést (hogy tudjátok, élek ˘w˘) ezért döntöttem ezeknél a részeknél. :)
Nya, itt a #100happydays programról írkálnék. c:



Tudnál 100 napig folyamatosan boldog lenni?


Kokoro-chan bíztatására, és vele együtt jelentkeztem ebbe a programba. Mármint, igazából nem is jelentkeztem, csak csinálom. Annyi a dolgom, hogy valamelyik oldalon (pl. tumblr, instagramm, facebook, stb.) minden napodról teszel fel képeket, hogy aznap mik tettek boldoggá. Én május 26.-án kezdtem, ha jól emlékszem, és szeptember 2.-án végzek. Ó, és twitteren munkálkodom, ha valakit érdekel :

Nagyon jó ötlet ez a 100 happy days!
Jobbá tette eddig az életemet, sokkal-sokkal többet mosolygok, és a szomorúságot elűztem a francba! :D
Egyszerűen hihetetlen, mennyit segített.

A program előtt kicsit kezdtem antiszociálódni, félni az emberektől... (mint tavaj nyáron... ) De a segítségével visszataláltam a barátaimhoz, mostanában annyit röhögök/nevetek, hogy majd kiesik a vakbelem... Hülye vagyok, mint mindig, és a barátaimmal jól érzem magamat. A lényeg ez. :")
Ó, képzeljétek, még Zoey is megpróbálkozik ezzel, szintén twitteren. ^^
A 19.nap volt eddig a legboldogabb. A Könyvhét. :3
Nya, de az a következő bejegyzésben következik ~~~

Sommertime 1.rész - Nyári lista

Hoy, Minna-san! :3


Megérkeztem, hogy keserítsem az életeteket az én életemről való nyavajgással! ^^
Ma volt a nyár legjobb napja, pedig csak most kezdődött. :"D Könyvhét. Könyvek. Sok-sok könyv.
Ó, és nyár! ♥
Meg Zoey barátosném. Akivel ketten tökéletesen alakítjuk... Két őrült lány szerepét. :D
Hát, ez van. Mi szeretünk őrültek lenni. Ilyen az élet~

Olyan jó hooosszúakat aludni, későn lefeküdni, későn kelni, olvasni egész nap... Nyan-nyan, csinálok is egy listát, nehogy megfeledkezzek a terveimről!
/(oWo)/ Amit NYÁRON meg szeretnék valósítani :

  • aludni
  • olvasni (Jegyzet : a lista hozzá a polcomon van. x"3 )
  • animét nézni, mangát olvasni (Jegyzet : a lista hozzá a füzetkémbe van. :"3)
  • filmezni Zoey-val (Jegyzet : pattogatott kukorica kell!)
  • aludni (Jegyzet : jó sokat!)
  • rajzolni
  • írni
  • zenét hallgatni
  • késő estig fent maradni, és a barátaimmal skeypolni
  • Kokoro-channal sokat beszélni
  • biciglizni
  • élni
  • Rudival törődni
  • rendet rakni
  • elpakolni a suliscuccokat a francba, lehetőleg soha többé nem akarom őket látni
  • lógni a barátaimmal
  • sok-sok boldog élményt szerezni
  • hülyének maradni (Jegyzet : mivel ehhez csak én, és a barátaim kellenek, nem lesz túl nehéz. :"33)

21.Lehetetlen időzítés

Egy kis fogyókúra nem a világ vége.. Vagy az? Öhm.. Mindegy, a kajámat már nem kapom vissza, John egyszerűen lusta volt visszafordulni a barlangba, én pedig nem mertem egyedül. Persze, ott lett volna Pocky, de valahogy nem akaródzott John mellől elmenni. Biztonságot nyújtott a jelenléte. Bármennyire is titokzatos, ebben az erdőben még ő is megbízhatóbb, mint ezek a fura növények vagy állatok.. a szörnyekről ne is beszéljünk.
Így hát végre könnyebb táskával botorkáltam tovább az erdő akadálypályáján. 
Legalább a ruháimat meghagyták.
Sokat gondolkoztam, a néma csendben történő "sétálgatásunk" alkalmával. Szörnyek, vámpírok, boszorkányok..sárkányok mindezekkel szembesültem. És egyáltalán nem lepődtem meg. Valahogy.. elvártam volna magamtól egy őszinte megrettenést! De nem, csak sodródok az árral. Nem zavar John jelenléte, de még Pocky-é se. Egy normális esetben félnem kéne? Nem? Nem? Nem..? 
- Félnem.. - motyogtam előrebambulva és azonnal megbotlottam valami kiálló fa gyökérbe. Így jár az, aki nem figyel! 
- Hm? - szólalt meg hosszú idő után először a vámpír vezetőm - Mitől félned? - vigyorodott el, hogy jól látszódjanak a kelleténél hosszabb, - de még nem a vérszíváshoz használatos - szemfogai. 
- Ó, ja, semmi, csak magamban motyogok! Nyugi, tőled egyáltalán nem félek! - mosolyogtam. Őszintén, valóban ezt gondolom.
John lefagyott. - H-hogy merészeled?! 
- M-mi? - simogattam meg a tarkómat értetlenül. 
- Kellett nekem megmentenem.. - motyogta lesajnálóan. Ezek szerint nem igazán alakul a tervem, miszerint nem fogom hátráltatni. De! Hirtelen ötletem támadt, amit mint mindig, előbb mondtam ki, mint ahogy végig gondoltam volna.
- Nos, ha te vagy itt a nagy mester... akkor álljunk csak meg valahol, mesélj nekem, hogy sikerült eddig kijutni innen, illetve most miért nem lehet? 
- Az igazgató egy elmebeteg. - Ez aztán a bőbeszédű válasz! Köszönöm, hogy felvilágosítottál erről a tényről, amire magamtól rá sem jöttem volna. - De nyugi. Van benne embertelenség, szerintem ez csak valami trükk.
- Hé, miért nem keressük meg a többieket? Hátha ők már tudnak valamit! - pattant ki a fejemből az újjabb zseniálisnak vélt ötlet.
- Hajrá. 
- Öhm.. Úgy értem, keressük meg a többieket.. Többes szám első személy.. - utalgattam a mondandóm lényegére. Mert, hogy én egyedül bolyongjak ebben az erdőben.. nem lehetetlen, de veszélyes. Saját magamra nézve is, meg az erdő épségére nézve is. Még véletlenül elesek a fa gyökérben.. aztán felgyújtom ezt a helyet, vagy mi.. Pff.. Beleremegek a gondolattól is. 
Körbenézett, mintha keresné ki lehet még rajta kivűl a "mi"-ben.
- Ó, leesett! Pocky-val akarsz menni, mi? Jó utat, sok szerencsét! - felállt, elindult előre. 
- Héé! Nem úgy értettem. Veled akarok menni! Kérlek, segíts! Hisz, a sors úgy hozta, hogy csapattársak lettünk, nemde? - mosolyogtam bátorítóan.
- A sors sosem volt kegyes.. - motyogta egy sóhajtás kíséretében - Jól van.. Menjünk, keressük meg a többieket. 
- Köszönöm! Ígérem, hogy mostantól nem foglak hátráltatni! Igaz, Pocky? - mosolyogtam a kis sárkányomra.
- Felőlem.. De aztán tartsd is be.



Alice Csodaországban - 17.fejezet

~ Egy, két, há, szórakozásra fel!

 

*Chershire*


Úgy terveztem, ezt csak egy egyszerű baráti szórakozásnak címkézem el. Mert amúgy is, mi más lenne?! Csupán idióta gondolataim támadtak, de hamar elhessegettem őket. 
- Ooo~lyan rég nyem jártam itt, Alice-nyan! - Elégedetten nyújtóztam egy nagyot, beleszagolva a levegőbe, ahol a jól ismert illatok keveredtek. Pattogatott kukorica, vattacukor, - annak minden egyes íze, ami csak van, eprestől elkezdve banánosig - friss sütemények (és természetesen az almáspite mennyei szaga is ide sorolandó!) pékáruk.. Minden, de minden be van ide zsúfolva. Még csokiba, karamellbe, különböző ízesítésű öntetekbe mártott almát is látni egy-egy kézben. És a hangok.. hát, azok már nem annyira felemelő érzéseket táplálnak bennem, mivelhogy a fejlettebb hallásomat eléggé zavarja ez a sook~sok összekuszálódó hang. Egyik játéknál ez a dallam, a másiknál az, a hullám vasúton mindenki sikít, az előadásokon nevetnek.. Úgy általánosságban pedig már maga az óriási tömörület is elég hangos, valamiért mindenki túl akarja kiabálni a másikat.
Ez lenne a Vidámpark. Emellett nagyon remélem, hogy nem találkozunk össze az öreggel.  
- Chershire! - fordult felém Alice, miután kellően kicsodálkozta magát, körbe tekintett, szagolt, felmérte a terepet - Hova akarsz először menni? - a szemei csillogtak az izgalomtól. 
- Ahova te, nyan~ - mosolyogtam nagyot. 
- Akkor-akkor.. nézett újra körbe - Kezdjük azzal a hullámvasúttal, mert reggel olyan szép lehet a táj, aztán később menjünk ahoz a vizes hullámvasúthoz is, de csak ha már kisütött a nap, hogy megszáradjunk, után pedig ... - A szó csak úgy ömlött belőle, még az egész sor alatt is, amit a hullámvasútig kellett kivárnunk. Ezt szeretem Alice-ben, ha valamit igazán szeret, azt őszintén kimutatja, feltűnőbb nem is lehetne, hogy mennyire örül, amiért eljöhetett ide. Én pedig azért, amiért vele jöhettem. 
Bevallom, annyira nem rajongottam a különféle vízzel járó, illetve olyan helyért, aminek a nevében szerepel a "kísértet" szó, kivétel a Kísértet Kávézó, - mert ott mindig olyan kedvesek a kiszolgáló lányok.. De Alice nem az a félős fajta, szerencsére ebben nem változott meg.
A hullámvasút után, - áá, nem dobtam ki a taccsot majdnem a idáman mosolygó Alice mellett, mentünk a többi hullámvasútra és így tovább az Alice által felsorolt helyekre. Mindketten nagyon jól éreztük magunkat, még az öreggel sem futottunk szembe, így a paranoiám is lankatt egy idő után.
- Vegyünk vattacukrot, ha már itt vagyunk! - állt meg a vattacukros bódé előtt, a sorba - Te milyent kérsz? Ez után pihenhetnénk egy kicsit, már dél is elmúlt, elég sok helyt voltunk! 
- Epres-málnásat. - válaszoltam. - Végreee~pihenő. Benne vagyok! 

*Alice*


Imádom ezt a helyet, imádom! Olyan gyönyörű, hangulatos, vidám.. mint ahogy a nevében benne van.. Finom illatok vannak, szuper játékok, meg minden! 
Amikor a vattacukros árus előtt álltunk és épp a rendeléseinket adtuk le.. Egy harmincas éveiben járható, de még fiatal kinézetű férfi sétált felénk. Chershire összerezzent, úgymond még a szőr is felállt a hátán. 
- Ohh, fiatalok! - köszöntött minket - Milyen szép is az életetek, randizgattok, szórakozrok.. - bólogatott lecsukott szemmel. Pedig szerintem nincs is olyan nagy korkülönbség köztünk.. - filóztam - Ohh, mit is mondott még? 
- Eeeeh? - jutott eszembe, fakadtam ki Chershire-vel egyszerre - Mi.. Ez.. Nem randi! - jelentettük ki. Azt hiszem, picit, nagyon elpirultunk mindketten. 
Bár úgy néz ki ez a helyzet, de nem! Nem ám, mert mi barátok vagyunk. Így igaz. 
- Óhh~ - elnyújtotta a szó végét, nem túlságosan úgy nézett ki, mint aki hisz nekünk - Értem. Tehát ez nem randi.
- Nem. - válaszoltuk.
- Értem. - mondta másodszorra is, majd felém fordult, vigyorogva megfogta a kezemet, macska fülű vattacukrott hammogó barátomat semminek véve.  - A vidámpark tulajdonosa vagyok, Gowland. Örvendek a szerencsének, Alice! Mert ugye jól tudom, ez a neved?
- Igen. 
- Óó! Akkor te vagy az a külföldi! - rázta meg a kezemet erősen, majd elengedte. A háta mögé nyúlt, onnan egy hegedűt varázsolt (vagy mi) elő, majd ezekkel a szavakkal rákezdett : 
- Találkozásunk alkalmából hadd játszak neked valamit, Alice!


*Blood*


A tárgyalás végeredménye : sikertelen. A helységet, azaz az irodát, továbbra is sietve hagyta el mind két fél, azaz Mary, - természetesen fő az illő megszólítás - és mi, a Maffia tagjai.
- Főnök, ezen is túl vagyunk.. most már igazán megengedhetünk magunknak egy répás pitét! - javasolta Eliot, a veszteséggel mit sem törődve.
- Nem, először mindenképp vattacukrot vegyünk! - kiáltották az ikrek, szokás szerint ellenszegülve nyuszi füles barátomnak.
- Még-  
- Jól van-jól van, menjünk.. - Felnéztem az égre, ami baba kék alapon fehér bárányfelhőkben pompázott. Bár, én jobb szeretem az esőt. Most minden olyan túl vidám. Nem jó jel.

 

*Peter*



- Felség.. - próbálta a Király nyugtatni a Királynőt. Mindig elmondom, milyen egy szerencsétlen ember, de most sem tudok mást mondani. 
Viszont azért nem sajnálom, egy-egy jelenetük vicces is szokott lenni, főleg amikor a Királynő lehetetlen dolgokat kér, azt mondván, ha azokat nem kapja meg, a saját jogarával szúrja szívenmagát. Még nekem is muszáj volt kuncognom a Király szerencsétlenkedésén.. Na de vissza a jelenbe. A Királynő nem hajlandó összehívni az országgyűlést, vagyis inkább lusta, túl nagy felhajtásnak mondja. A Király pedig arról győzködi, hogy ez a jelenlegi helyzetünkben elengedhetetlen. Azt hiszem, ideje besegítenem.
- Felség, ha szabad szólnom! - hajolok meg. Miután biccentett, folytattam - Szerintem is jó ötlet lenne mi hamarabb..- 
- Hát senki sem fogja fel, miért halasztgatom?! - kiáltotta el magát. Az egész koronaterem belezengett, pedig még aránylag halk volt. Hangos cipő kopogtatás kíséretében elviharzott. Oly gyorsan rohant végig a hosszú termen, hogy még szólni sem hagyott minket. 

*Vivaldi*



Tsh! Ezek a férfiak.. Mindig csak a baj van velük. Azt a célt látják csupán, ami maguk előtt lebeg, más verziót még képbe sem vesznek! Félre sem néznek! Bele sem gonndolnak. Mégis miért halasztom ezt a dolgot, mit érdekli őket?!
De engem érdekel. És ki fogok állni az elveim mellett. Mást úgy se tehetnek, az irányítás a kezemben van. 
Átvágok a folyosón, sietek, nehogy utánam jöjjenek, minél hamarabb a szobámban akarom tudni magamat, ami nem sokkal később meg is történik. Kívánságomra saját, hatalmas lakosztályom van, piros, szív alakú francia ágyal, rajta az én mindenemet jelentő igazi családommal. A plüss állataim a legfontosabban számomra, mindenhol ők vannak a szobában. Csak így érzem biztonságban magam, ebben az egész pompában, ebben az egész királynősdiben. Ha ők segítenek. Felejteni. Túlélni.
Magamhoz szorítom az egyik kedvencemet, Velenciát, aki egy gyönyörű, nagyon aranyos, csillogó tekintetű barnás- pirosas mackó. Elhanyatlok az ágyon, karomban Velenciával, egy ideig háttal elfeküdve nézem a plafont, aztán amikor már annak a nézése is idegesíteni kezd, felülök, térdemet a hasamhoz szorítom, hátamat az ágy fejfájának támasztom. Így ülve, kicsit elteredődtek a gondolataim. Valamire. Pontosabban valakire.
Vajon.. Most mit csinálhat?

08.Lehetetlen időzítés - Új iskola

  • Lehetetlen időzítés - Új iskola

- Köszönöm, amennyiben a szüleid engedélyezik,elfogadom az ajánlatodat.

Valyon miért ilyen régies a kiejtése?Olyan..jómódú..De mégis ilyesztően illedelmes..Valamiért..

- Ah, igen, a szüleim,őket bízd csak rám..

- Hogy gondoltad Leila? - hallottam meg a szüleim hangját.Az ajtómban álltak.És..Valamiért a tekintetük..Vérszomjas és gyülölő..

- Hát izé,elvihetnénk John-t a gimibe,ha már úgy is oda megyek én is,egy üres hely még van,nem? -gondolkoztam,és a kezem a tarkómra helyeztem

- Igen,amennyiben az uriember méltóztatik viselkedni..

Na tessék,anyuék is jönnek ezzel a régimódi stílussal..Pff. Mindjárt a kutyám is leül és illedelmesen kikéreckedik a ,,mosdóba"..

- Hah, míly szórakoztató gondolataid vannak! - mosolyodott el John.

- Hogy érted ... - kérdeztem volna, de a szüleim először rosszallóan John-ra pillantottak, majd belémfolytották a szót. De most mi? És miért nem tudhatom? Áh.. Na mindegy. Csak összefutunk még egyszer az életben, ha már egy suliba járunk.. Asszem'.

- Menjünk, ha időben oda akarunk érni! John, nincs semmi cuccod? - néztem rá, pontosabban a sebre, ami a karján terjengett. Egész normálisan elláttam, bár a vér már átitatta a kötszert. Szólni akartam volna, hogy indulás előtt még cseréljük le a kötést, de a szüleimet már épp eléggé zavarta egyáltalán az idegen fiú jelenléte, nem hogy még több gyanakvásra késztessem őket a seb felhozásával.. Mondjuk, már tuti szemet szúrt nekik.

- De, van. - állt fel - Megkeresem, mert lent felejtettem.

Miután John is megkereste a bokor mögül(??)az egyszem bőröndjét, elindultunk.Szerencsénkre alig 2 óra autóval,így még az évnyitó beszédre oda érünk,és ha minden jól megy,még Kittyvel is találkozhatok.
Az út csendesen telt,a szüleim nem áradoztak,komolyan nézték az utat.John se nagyon ,, méltóztatott"(ha már úgyis használják ezt a szót,én miért ne mondhatnám?)szóba elegyedni velem.
Mélyen elgondolkoztam azon,hogy milyen lesz az új életem..

,Valami változni fog,azt érzem.És..Lehet hogy John is benne lessz..' - ebbe a gondolatba akaratlanul is belepirultam. Majd John-ra néztem.Aki az ablakon kifelé bámulta az elhaladó kocsikat,fákat.

-Hamarosan apu törte meg a mély gondolkozásomat. - Végálomás,kiszállás!

-Oké,oké apa..Kérlek..Khm.. - néztem John felé,jeleve hogy ne égessen le jobban.

-Gyere ide kicsim! - húzott magához először any,majd apu,és mindketten megöleltek.Azt hiszem egy életre elegem van a nyálas búcsuzkodásoktól..

-Köszönöm a fuvart. - biccentett eggyet John,majd elindult a kapu felé.Gyorsan köszöntem mégegyszer  a szüleimnek,majd utána futottam.

-Hé,várj meg! - kiálltottam utána. Ő lazán megállt,és hátrafordult. Az a pillantás..OMG! Azt hiszem..Érzek valamit..

Gyorsan utolértem. -Megyünk eggyütt?

-Ha akarod.

-Oké,te ismered ezt a helyet?

-Igen.

-Az jó.. -mondtam,mert nem igazán tudtam msát mondani rá. Ennyit arról,hogy beszélgetni fogunk.Na mindegy,miután beléptünk a kapun,amin az iskola címere,egy..És itt kicsit melidőztem a táblát látva..Fekete orchidea.Pont mint az álmomban..

-Gyere,mi lesz már?

-Se..semmi. - Üdv,Flower Gimi! - sóhajtottam mégegyszer felnézbe a táblára.Majd továb mentem.Az iskola nagy,vaskos falú építmény. Két részből állt.Vagyis inkább három részből.Mert a fiúk és a lányok külön,egymástól távollévőkl ,,szárnyban" laknak,középen pedig egy torny van,és a tanárok szobái.Nem is tudom,kicsit furcsa,hogy itt laknak,de majd meg szokjuk..Elméletileg..

Alice Csodaországban - 16.fejezet

~ Cél : A vidámpark!

* Alice *

- Most már érted? Nekünk itt semmi sem dobog, mint a ti világotokban. Az idő múlását, az életünk múlását órák mérik.
Ezért van az Óraszerelőknek ennyi dolga. Ők nem csupán átlagos órákat szerelnek.. ők a lelkeket gyógyítják meg.
- Ja. - bólogattam. Hülyének éreztem magam ebben a percben, gondolni sem
mertem volna az órák ilyen mély jelentőségére.  Magam elé nézve baktattam tovább oldalamon egy macska fülü sráccal. Olyan abnormális ez az egyész.
Van egy világ.. aztán még egy, de ez nem is világ, hanem egy ország.. akkor most mi van? Miért pont én kerültem ide? Miért pont most? Talán.. kissebb koromban jobban átéltem volna ezt az egészet. Itt nőhettem volna fel. Akkor semmi probléma nem lett volna. De már a majdnem felnőtté válás küszöbén..
Az álmaimmal tisztában lévén.. Kicsit más a helyzet. Nem tudom, vissza jutok-e valaha az otthonomba, azt sem, hogy nevezhetem-e már ezt a helyet új otthonomnak, nem tudom meddig maradok itt, nem tudom milyen mértékben szabad barátkoznom.. Nem akarok senkit sem elveszteni, de ha a való életem és eközött kéne választanom.. Azt hiszem, haza mennék.
- Hé. Figyelsz rám? - kérdezte hirtelen Chershire - Egész végig csak magad elé bámultál, Alice-nyan. Nem szeretem ha szomorú vagy. Tudod, vidámparkba megyünk. Ott.. olyan vidámnak kell lenni, érted? - húzta vigyorra száját.
Akarva akaratlanul is visszamosolyogtam rá. - Chershire.. 
Te az én helyemben mit tennél?
- Hm? - pislogott érdeklődve nagyokat. Egy gyönyörű szép pillangó szállt hajára. Fehér-kék hosszú szárnyait szétterpesztette-, nem mutatta kedvét annak, hogy valaha onnan elszálljon. A nap melegében úszott kis teste, Chershire meg nem láthatta.
- Sosem gondoltál még arra, hogy hazamennél? A .. valóságba. - fordultam szembe vele és hátra felé kezdtem sétálni. - Tényleg olyan jó itt neked? 
- N-nem.. vagyis igen! Chershire szeret itt élni. Kedves emberek is vannak itt, mint a gazdám, aki befogadott. Sosem unatkozom.. és.. bár valójában már nem élek a te világodban.. - Fülét megrezegtette előre-hátra. A lepke e mocorgásra dühösen pattant fel.  - Itt vagyok valaki, létezem. - a pillangó apró kis szárnyacskáival egyre feljebb és feljebb repült felettünk, mígnem egy fa tetején szem elől veszítettem. A fiú is oda nézett.  
- Értem. - bólintottam zavartan. Egy kósza tincsemet fülem mögé rendeztem. Most már előre felé, rendesen járva sétáltam az úton. Nem élek a te világodban. - csengett bennem a mondat.

*Chershire*

O-olyan hirtelen szegezte nekem ezt a kérdést! Mégis mi járhat a fejében? Bár nem változott sokat. Még mindig az az életvidám lány, aki egykoron volt. Szerencsére kétségbeesésem, hogy mégis miről fogunk beszélgetni út közben, alaptalannak bizonyult.  Örülök, amiért elvetettem a lovaskocsival való utazást. Amugy sincs olyan messze a Vidámpark.
- Hm? - nézett előre - Az a sok színes épület..
- Igen! - bólogattam boldogan - Haza értünk. Siessünk, amíg nincs tömeg a belépőnél!
- Öhm.. mennyibe kerül- - matatott a kis retiküljében, amit mintha soha sem eresztene maga mellől.
- Ma én állok mindet. - fogtam meg a kezét.
- De..! Nem-nem! Akkor legalább .. a-almás pitét had vegyek! - ellenkezett sietős léptekre váltva. Arca elpirult kicsit igyekezetében, s megadtam magam. Hisz almás pite! A gyengém. De mégis ez egy.. öö.. hát..
- Mi is ez? - suttogtam az orrom alatt.
- Ezt igennek veszem! - kiáltotta Alice, mielőtt még a belépő pulthoz nem érkeztünk, ahol zajlott az élet, mint mindig. Ő győzött, vehet nekem egy finom almáspitét!
Rengeteg ember tolongott már most, legtöbbjük kis gyereke karját szorongatva, vagy párjáét, az elszakadás megakadályozása miatt. Arcuk várakozás teli volt, kíváncsi, feszült, érdeklődő. Nem sokszor engedhetik meg a falusiak, hogy ilyen helyre jöjjenek, de kis fiuk vagy kislányuk miatt megteszik. Nagyon jó érzés végignézni a színes, sok féle tömegen, érezni a vattacukor, pattogatott kukorica és egyéb finomság illatát, s várni, hogy bejussak a kapukon túlra. Ott aztán, folytatódik a kaland.


*Blood*



- Vegyünk majd vattacukrot! - mondta a piros
- És palacsintát! - helyeselt lelkesen a kék
- De mindenképp répás pitét is. - bólogatott Eliot.
- Ahh.. Vannak akik sosem nőnek fel.. Majd ha végeztünk és lesz időnk, kaptok.
- Köszönjük, uram! - csillant fel a szemük. Bár, egy kis almás pitét én is szívesen megennék.. Ha nem épp ellenséges területen lennénk. Nem maradhatunk sokat itt, még a végén nem ússzuk meg ép bőrrel. Nem tudom, mi lesz a megegyezésből.

2.

Feedek
Megosztás
HTML
Powered by Blogger.hu