Lehetetlen időzítés http://lehetetlen-idozites.blogger.hu Ez a főblogom,több történet is fog megjelenni,de legfőképp fantasy-love és mistika lesz benne!Jó olvasást!^~ hu Ki vagyok én? http://lehetetlen-idozites.blogger.hu/2016/11/06/ki-vagyok-en 2016./11./06./Vasárnap

Egy senki, - mondja a kézenfekvő információt. - Akinek semmije sincs már. És aki évek óta nem nézett eme blog felé, legalábbis abból a célból, hogy folytassa, semmiképp sem. Ez az őrült ötlet csak ma lobbant fel bennem. Szeretek blogolni. Imádtam ezt csinálni, még ha minden történetem csapnivaló is volt, és az írásmódom csapongott az antiszociális tinipicsa és a naiv, mindenből viccet csináló, cserfes hippipicsa között. Meg kell mondanom, egyikért se vagyok oda, így utólag visszanézve. Még mindig szeretem az Alice csodaországban történetem, (a Lehetetlen időzítést inkább hagyjuk, az nem tudom honnan jött, vagy hova akart menni) de azt nem mondom, hogy jól is írtam meg. A

Semmit nem fogok törölni. Az olyan lenne, mintha fognám az emlékeim, és széttörném őket. Nem vagyok ilyen ember.

Akkor hát ki is vagyok, térjünk a lényegre, - fogalmazódik meg a kérdés benne.

Egy egyszerű lány. Nem beszél sokat, mert feleslegesnek tartja. Minden kívánsága az, hogy láthatatlan maradjon, és senki ne vegye észre. Mert bármit is tesz, az rosszul sül el. Így eldöntötte, hogy semmit nem fog csinálni. Nem akar csalódást okozni. Nem szomorú. Nem boldog. Csak üres. A legjobb barátja egy Christopher nevű ember, akit ő talált ki - az ő létezése annyiban merül ki, hogy a leveleim neki címzem. Christopher igazából a cicám, Rudolf. Ezt eddig rajtam kívül senki sem tudta.

Vannak barátai. Emberek veszik körül, és nap mint nap fárasztják, de ő nem bánja. Körülveszi magát olyan emberekkel, akik sokat beszélnek, hogy ne tűnjön fel a hallgatagsága.

Szívesebben olvas, néz sorozatokat/doramákat, filmeket vagy animéket, mintsem bármit csináljon emberek közt. Megtanulta, hogy ha egyedül van, azzal maga köré húz egy kellemes takarót, ami megakadályozza a fájdalmat, a boldogságot, vagy bármilyen érzéseket, hogy értékeljék. Mintha megállt volna számára az idő, olyan érzés ebben a burokban pihenni. És szereti ezt. Nincs semmi jelenleg ezen a világon, ami ki tudná csalogatni a komfortos odujából.

Ilyen ember hát eme zavaros, érthetetlen blognak a vezetője. Összefoglala: nagyobb antiszociálispicsa lett mint volt


Úgy döntöttem, megpróbálom újra azt, amit régebb annyira szerettem. Újra elkezdek írni eme szent helyre, a blogomon.

Hogy miről? Én már tényleg nem merek semmit sem ígérni. Mindig ígérgettem, de sosem jött össze. Érzés szerint bármiről. De történetekre egy ideig ne számítsatok. Nem, a cseszett Alice Csodaországbant sem fogom folytatni, már azt se tudom mit akartam vele, nem az hogy nem szerettem, imádtam, de elfelejtettem.

Szóval, Minna-san, (ez japánul annyit jelent; Mindenki, régebben ezt használtam köszönésnek, és olyan aranyosnak találtam, hogy csak azért is megtartom.) legyen gyönyörűszép ősz végi novemberetek! Mindjárt itt a karácsony.

]]>
Sun, 06 Nov 2016 16:29:51 +0100 137212_31100
Nyár 2015, tervezés http://lehetetlen-idozites.blogger.hu/2015/07/04/nyar-2015-tervezes Eléggé fukar lettem címek terén, de őszintén szólva nem jutott jobb eszembe.
Nem is kezdem az "ezer éve voltam"-ot. Úgy döntöttem, spontán leszek, írok, amikor írok. Azaz most. Mert hihetetlenül hiányzik a blogolás!
Eme bejegyzés lényege az lesz, hogy felsorolok olyan programokat/tevékenységeket, amiket ezen a nyáron véghez szeretnék vinni. Jövőre gimnazista leszek, valamilyen szinten új élet vár rám, ezért ez az utolsó évem, amit még a régi életemben töltök. Majd az első gimis nyaramhoz is fogok sok-sok tervet gyűjteni, de az már a jövő! ^3^)/
Egyébként, akármennyire is vártam a nyarat, eddig csak lustulok itthon, meg jobb esetben Zoey barátnőmmel összeütünk valami programot, például Star Wars maraton, Zafírkék film nézés, Könyvmolyképző Márkabolt meglátogatás... ~ Ami programokat már végrehajtottam, egy kis ×-et teszek, amit még nem, ahhoz üres karikát : °.
Nyugodtan használhatjátok az ötleteket, formázhatjátok! Én is képekből, oldalakról merítettem, és a saját körülményeimmel elvegyítettem. :3°

°   Átszaladni egy park locsolórendszerén :D (Minden egyes alkalommal, amikor ebben a +38 fokos melegben meglátok a kocsiból egy ilyen locsolót, legszívesebben kiszállnék, és végigrohangálnék.)

°  Ugróiskolát rajzolni, és végigmenni rajta *-*

°  Elmenni piknikezni valahova

°  Valamikor jó sokáig, dél 12-ig aludni végre, mert Házisárkány sajna mindig kegyetlenül hajnali 10-kor kelt. :(

°  Saját készítésű képeslapokkal meglepni a barátaimat

°  Kint, a szabadban aludni, mert ilyet is rég nem csináltam, utoljára talán azokban a szép, gondtalan ovis években, amikor a fűnyíró bazi hangos zúgása mellett én ott jól elaludtam a hintaágyon :3

°  Elmenni a Balatonra a barátnőimmel *3*

°  Vizicsatázni Zoeyval :DDD

°  Csak bámulni a felhőket, és lerajzolni a füzetembe, hogy az adott felhőt én minek látom. ~

°  Elmenni az Nyári MondoConra *----* ♥

°  Írni egy forgatókönyvet

°  Még sose csináltam ilyet, de nagyon menő lenne, ezért szeretnék ilyen barátságkarkötőt csinálni :3

°  Görögdinnyemag-köpő verseny

× Megnézni a napfelkeltét

°  Társasozni *---*

°  Bemenni Budapestre Orsee-vel, és megnézni, hogy az új sulim környékén milyen boltok vannak, meg milyen helyek, ha suli után esetleg nem egyenesen hazamennénk, hanem megpihennénk valahol. Tömegközlekedéssel bemenni persze, hogy gyakoroljuk.

°  Rendet rakni a szobámban. Főleg az íróasztalomon, aminek az alját nagyjából fél éve nem láttam már... És a ruháimat átnézni, hogy mi jó mi nem jó rám.

°  Elmenni a Debreceni Virágfesztiválra, ahova mindig is elszerettem volna menni *---*

°  Limonádét csinálni

°  Bérlettartót venni

°  Chipsevő versek Zoeyval, ki meddig bírja a chiliset?

°  Sok-sok sorozatot nézni

°  Sok-sok animét nézni

°  Sok-sok könyvet olvasni ♥

°  Egyedi füzetborítókat rajzolni sulira, most van időm rá, hátha nagyobb kedvem lesz a tanuláshoz, ha legalább szépek a tankönyveim/füzeteim borítói xD

°  Ruhástúl vízbe ugrani

°  Youtube-bon balettelőadásokat nézni

°  Igazi virágokból virágkoszorút csinálni

°  Sok kólát inni

× Kipróbálni a Dr.Pepper nevű üdítőitalt - finom volt, de mivel magyarországon nagy üzembe nem kapható, csak pl. a Camponában ilyen egzotikus külföldi cuccokat áruló boltban, elég drágán, maradok a kólánál. :3

°  Sütni sütiket.

°  Esőben elázni.

°  Csillogó próban meghemperegni, hogy aztán úgy nézzek ki mint egy bebaszott csillámláma XD

°  Lemosható festékkel, de befekteni a hajamat

°  Vattacukrot enni

°  HATALMAS, "égig érő" fagyit kérni, olyan 7-8 gombóccal, és még olyan szines kis cukorral is megszórni, plusz minden bónuszt amit csak a fagyizó még kínál.

°  Kreatívkodni, megtanulni újra rajzolni

°  Csillagos ég alatt éjszakázni, vagy legalábbis megismerni a csillagokat

Húúú így egyelőre ennyi jutott eszembe, de ha bővül a lista, itt fogom bővíteni, mert lusta vagyok leírni. x3

 



]]>
Sat, 04 Jul 2015 23:54:20 +0200 137212_30466
http://lehetetlen-idozites.blogger.hu/2015/02/25/30134

 

Fölösleges megvígasztalnod, ha utána magamra hagysz.

]]>
Wed, 25 Feb 2015 20:14:09 +0100 137212_30134
XY http://lehetetlen-idozites.blogger.hu/2015/02/11/xy Érdekes. Ami egyik nap mélypont számomra, másik napra már a nevetség tárgya, amolyan söpörjük a szőnyeg alá-dolog. Legszívesebben törölném is már (ma) azt az "ominózus" előző bejegyzést, a mostanihoz hasonló elmés címmel ellátottat. Igen, itt az X címűre gondolok.

Azannyát, kurva gyorsan változnak az idők, nem?

Hát azért se fogom törölni. Már azért sem, mert a színtiszta valóság. És, mint itt a blogomon sokszor, itt kiélhetem azt, amit az életem nem enged meg.

Lehetek EGOISTA.

Mert az vagyok. Totál egoista. Vagy csak egy magányos ember, akinek saját magán kívül nincs, kin pletykálkodjon? Megszólal az egoizmus! Már próbálom is védeni magam.

Ha-ha-ha.

 

De most komolyan. Elgondolkodván, ez a, - tán idegen szó? Nem is tudom. Nézzük csak, mit ír róla a lexikon.hu? "Egoizmus: Olyan életelv, mely szerint az ember saját magát állítja tevékenysége, viselkedése középpontjába; olyan emberre jellemző magatartás, aki saját, önös érdekeit a társadalom, a közösség és mindenki más érdekei elé helyezi." És elvileg valami német csávó vetette fel először ezt a gondolatot. Remek. Úgyis németül tanulok.
Szóval ez a szó egy nagy hülyeség, de érdekes a jelentése. Sőt, amúgy rájöttem, hogy különösebben nem is vonatkozik rám.
Ugyanis az a személy, aki a legjobban gyűlöl engem ezen a világon, én magam vagyok. A legtöbb fájdalmat saját magamnak okoztam.

Mindegy is. Holnap meg valószínűleg ez a bejegyzés lesz számomra zavaró. El fogom hitetni magammal, hogy nem igaz, amiket ide írtam.
Talán.
Az is lehet, miképpen törlöm. Bár nem hinném. Van egy érzésem : csak azért is nem fogom törölni.

Hogy én mennyire szeretlek, drága blogom.

Neked mindent elmondhatok.

És nem kell agyon nyomnom a backspace gombot. Szegény, már eléggé sajnálom. Évtizedek óta őrülten püfölöm. Hogy tud így létezni?

Speciel jómagam nem sokáig bírná.

 

Amúgy megvagyok. Élek. Létezem.

Túlvagyok egy felvételin, lesz ami lesz. (egy olyan borzalmas időszak volt az számomra, amit még a blogomon sem fejtenék ki. Jobb is így.) Majd felvesznek valahova. És oda megyek.
Új iskola, új élet, mi?

Nem vagyok túlságosan oda érte.

Nem szeretem a változásokat.

Túl sokat változik minden.

Én is.

<< Backspace. >>






]]>
Wed, 11 Feb 2015 18:16:40 +0100 137212_30069
X http://lehetetlen-idozites.blogger.hu/2015/02/10/x  

 

 

 

 

 

BEGÉPELT, MAJD KITÖRLÖTT ÜZENETEKBŐL ÁLL AZ ÉLETEM.

]]>
Tue, 10 Feb 2015 20:54:53 +0100 137212_30063
Cím helye http://lehetetlen-idozites.blogger.hu/2015/01/19/cim-helye

 

Muszáj írnom. Rájöttem, hogy nem csak a könyvek nélkül haldoklom. Nem, az írás nélkül is érzem ugyanazt a beteges céltalanságot, ugyanúgy elhomájosul a tekintetem, és ugyanúgy képes vagyok öt (bocsánat, ha pontosak akarunk lenni, a mostani alkalommal hat) órán át ülni az ágyamon, és csak gondolkodni, gondolkodni, gondolkodni, olyannyira, hogy a végére már azt is elfelejtem, miért, és mégis min gondolkodom.

Nagyjából két éve, - most már mondhatom így, hisz itt a 2015, B.Ú.É.K, meg minden, - nem írtam blogon, és ez nagyon meglátszik, nem csak a drága Lehetetlen időzítésemen, hanem rajtam is.

A könyvek voltak eddig az egyetlen mentsváraim, eddig megvoltam velük, de az a helyzet, hogy most nem olvashatok, mert ha olvasok, akkor mindent csinálok, csak nem a felvételire koncentrálok. Akarom mondani a felvételi feladatokra. Mondtam már, hogy mennyire szeretem a matematikát?

Igazából, már ennyitől jobban vagyok. Leírtam pár sort, és kitisztultak a gondolataim .

Azt hiszem, mesélek. Úgy is rég nem meséltem. Továbbá, mivel abban a (remélem nem tévhitben) hitben tartom magamat, miszerint senki nem olvassa a blogomat, akár kicsit személyesebb is lehetek. Valahogy, most kedvem van kiönteni az internetre a dolgokat. Kiönteni. Mintha egy üveg vizet öntenék ki. Érdekes, nem?

 

Pár dolog, idézet egy történetemből, izé-bizé, bármi, amik mostanában a fejemben lejátszódtak, megtörténtek velem: (de persze történetes idézet több lesz, viszont nem árulom el, melyik a saját életemből, melyik a történetből való)

-------------

,, Mikor nagyon szétrobban minden, egyszerűen csak a szobámba menekülök. Ez egy futam, egy véges játék, ami hasonlít egy futamhoz. Ki birom-e a szobámig? Ezt számolom, ez a vicc benne - csak épp nem értem. Bemegyek a szobámba, lekapcsolom a villanyt, besötétítek, sötét van. Bemászom az íróasztalom alá, és magam mellé teszek egy vastag párnát, azon pedig összegömbölyödöm. Nem nagyon gondolkodom a pókokon, sem a poron, sem semmin. Összegömbölyödve az íróasztalom alatt elhaló hangot hallatok - mint a siketnémák, amikor beszélni akarnának, de nem tudnak szavakat kiejteni. Én is ezt csinálom, kiálltok, ordítok, torkomszakadtából, s közben egy hangot sem hallatok. Aztán a szám nyitva marad, és megtelik legördülő könnyekkel, ahogy a párna is vizes lesz, a ziláltan rám tapadt hajamról nem is beszélne.
Mindenre gondolok, mindenre, mi történt, és mit nem bírok elviselni.
Egy perc után abbahagyom, felkapcsolom a villanyt, felhúzom a redőnyt, ahonnan rögtön napsütés fogad, ezért a lámpát kikapcsolom, megtörlöm a szememet, még csak nedves sem lehet, halkan, nagyon halkan kifújom az orromat, nagy levegőt veszek, és folytatom az életemet.
Ezek a kis kiálltások azért némák, mert senki sincs, aki meghallaná őket."

---


" Szeretem a vonatállomásokat. Oly sok érzelem gyűlik itt össze ezeken a helyeken. Az ember valósággal érzi a kötelékeket, amik gyúlósak, hosszúak, készek az utazásra, készek az elszakadásra vagy az örökkévalóságra."

---


" Nézem a hátát, és arra gondolok, milyen jó lenne megölelni, milyen tökéletes is ő, és hogy még jogom sincs ilyeneket gondolni. Nem is szabadna.
Aztán elmegy, és én pedig ott maradok. Semmi sem törénik, és nem is fog. "

---


" Miért dobálsz füzeteket a földre?

Várom, hogy történjék valami.
De az is valami, amikor dobálsz. Na meg az is, amikor tönkremennek a füzeteid.
Nem, én azt várom, hogy valami olyan történjék, ami megakadályozza ezt.
Mit?
Hogy magammal beszélgetek, például? "

---

 

" Apa: Nem kell stresszelni. De lazán venni sem.
Én:  Akkor mit kell csinálni?
Apa: Komolyan venni.
Én: Hogyan lehet "komolyan venni"?
Apa: Hát komolyan.
Én: Köszönöm. Ez hihetetlen nagy segítség. Akkor inkább stresszelek. "

---


" Nagyon elegáns vagy ebben az öltönyben, apa. Örülsz valaminek?
Szerelmes vagy?
Azt mondtam elegáns vagy! "

---


" Újra, meg újra, meg újra elgondolkodom, mi a lényege ennek az egésznek. "

---

 

" Az elejétől fogva egy orbitális nagy idiótát kedveltem, aki valószínűleg most szívesen leütne, tekintve, hogy egy lányt ócsárolok, vagyis őt. Aztán sikeresen elcseszett mindent, kimondom, hibáztatom őt. - folytatja - És tudod mi a legrosszabb? Még az is jól esik, ha megbocsáthatok neki az ilyen kis hibáiért. "

---


"A kocsiban ültünk, egy hülye újságreklámot bámultam meredten, ugyanis a sorompó pontosan előttünk ereszkedett le. Még jó kedvvel, reménnyel.
Aztán kimondta azt, mely után éreztem, ahogy az egész testemben végigárad a düh, a vérig sértettség, és a magány - a magány, mert úgy éreztem, még soha senki nem bántott meg így, mint ő most, egyetlen ártatlan mondatával. Már nem is vártam annyira hogy elérjük a cukrászdát. Azt vártam, hogy hazamehessek, és ne kelljen többet mellette ülnöm, mert egyszerűen elviselhetetlenné vált a gondolat, miszerint talán megutáltam, vagy már nem szeretem.
Nem akartam ezt a gondolatot erősíteni. "

---



"Egy videójátéknak érzem azt, amit az emberek művelnek. Egyik pontból a másikba mennek, közbe néha, ha lemerül az energiájuk, megállnak, hogy feltöltődjenek. Figyelem, ahogy a karakterek jönnek-mennek, és sehogy sem tudok elképzelni nekik egy életet, pedig kíváncsi lennék rá, - kíváncsi, minden egyes ember életére."

---

 

 

"Furcsán valószerűtlennek érzem magam. Furcsán tetszik ez nekem."

---



"Mikor tűnök már el végleg?"

---

 

"Csak mond, hogy oké."

"- Csukd be a szemed.
Megteszem.
Várok.
Érdekel, mit eszelt ki-, azt gondolom, titokban akar valamit átadni nekem, vagy ilyesmi.
Nem hallok semmit. Negyed óra múlva megunom a várakozást, és kinyitom a szemem.
Egyedül állok a kihalt járdán.
Hát ezt az érzését adta nekem. "

"Elmerengek, és a következő amit érzékelek, az az, hogy hozzám szólnak.
Elmosolyodok, és hihetetlenül jól érzem magam abban az egy pillanatban.
Akkor.

---

 

"Küszöbön álló probléma."

---


"Túl sok a probléma. Fáradt vagyok, legszívesebben eltűnnék, láthatatlan lennék, csak hogy ne kelljen velük foglalkoznom.
Ugyanis javarészt nem is a saját problémáim ezek. "

---


"- Te leszel a második a sorban, ha adsz még egy esélyt.
Érzékelem, hogy félreérti, ezért gyorsan hozzáteszem: - Az első én voltam. "

 

 

]]>
Mon, 19 Jan 2015 17:02:24 +0100 137212_29929
Valakinek be kéne csuknia az ablakokat http://lehetetlen-idozites.blogger.hu/2014/09/20/valakinek-be-kene-csuknia-az-ablakokat

 

A világunk ketté szakadt.

Ő csak engem lát, én csak őt látom, egymást mégsem látjuk.

Bonyolult. Egy bölcs ember, akit egy tökéletes világban nagyapának neveztem, ezt szokta mondani.

Azt hiszem. Nem tudom.

Semmit sem tudok ebben az ismeretlen világban.

 

Lépdelek a folyosón. Látom, ahogyan ő fut egy másikon, ellentétes irányba, mégis felém. Az ő világában arra lehetek. Az enyémben erre. Hallgatom a cipőm kopogását, kinézek a kifejezéstelen ablakon, egy ugyanolyan szürke, és teljesen kifejezéstelen világba. A fák szürkék, az ég fehér, és minden e két szín árnyalatait veszi át. Szél fúj, valaki nyitva hagyta az ablakot.

Az a valaki én voltam, mert más nincs ebben a világban.

Nézem, ahogy fut tovább, rendületlenül, és nem tűnik fel semmi féle haladás. Ki tudja.

Az ablakpárkányra könyökölök, és kinyújtom a kezemet az ég felé. A fehér égen szürke felhők úsznak. A kezem rendellenes színként bőrszínű. A hajam pedig vörös, ahogyan a szemem kék.

A felhők felgyorsulnak, innét tudom meg, miszerint nála megállt az idő. Üres tekintettel meredek a falevélre, mely le akar szakadni az ágról. Miért akarsz leszakadni? Nem jó neked ott, hol vagy?

Nagyot sóhajtok, és visszatér a tekintetem rá.

Túl rég játszunk. Túl rég kezdődött már a játszma.

Talán örökké fogjuk.

Meglepetésemben elfelejtek lélegezni is. Rám néz, nem mögém, nem valahova a távolba a környékemen, hanem rám. A szemembe mélyeszti tekintetét.

Könnyek gyülekeznek, és záporoznak bőrszínű arcomon végig. Szürke könnyek áztatják a fehér padlót, és mint a festék, be is festik. Zokogom, és minden erőmet összeszedve felé kezdek futni a folyóson.

Egy kanyar balra, aztán egyenesen, és ott kell legyen a fordulónál!

A vörös hajam érzem, lobog. Könnyeim mögöttem szürke cseppeket hagynak, de nem zavartatom magam.

A fehér padlón már alig van olyan hely, ami nem lenne szürke.

Rohanok felé. Gyorsnak érzem magam, mégis azt kívánom, bár szárnyalhatnék. Két szárnycsapással ott akarok teremni előtte. Véget akarok vetni ennek az egésznek.

Túl vagyok az első bal fordulaton, bár nem látom a sarkon.

Ráerőltetem az agyamra azt a gondolatot, hogy csupán nem látok el odáig.

Tovább szaladok, zokogok keservesen, és remélem, hallja. Szeretném, hogy hallja, itt vagyok!

Kiáltanék valamit, de nem jut eszembe semmi. Ezért csak nyöszörgök, próbálom lenyelni a rengeteg könnycseppet, melyek a számba is legördültek. Az egyenruhám kabátjával megtörölöm gyorsan az orromat.

Nem érzékelem, hogy haladtam volna.

Ekkor felidézem az arany színű tekintetét a rengeteg szürke közt. A barna haját. Mindenét, hisz pontosan emlékszem rá. Öt perce történhetett. Mindörökké meg akarom jegyezni ezt a pillanatot.

Észre vett.

Üvöltök, de csak morgásnak tűnik. Akadozik a hangom, a torkomat a sírás gyötri.

Csakis előre nézek, de még mindig túl messzinek tűnik a folyosó vége. A könnyeim fogyni kezdenek.

Helyébe egy még fájdalmasabb dolog kezd felélénkülni bennem.

A felismerés.

Ellököm magamtól az érzést, a futásra koncentrálok, semmi másra.

Nem szabad. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem!

De, de, de, de, de, de!

Amikor elfogynak a könnyeim, és az orrom sem folyik tovább, elkezdek remegni teljes erőmből, direkt. Azt akarom, hogy remegjek. Bármit, csak ne az igazságot.

Még egy kicsit ne, jó?

Remegés közben betűket gyakorlok. Az ő neve betűi azok. Az egyetlen szót, amit képes vagyok kipréselni számon.

A remegéstől elzsibbad mindenem, és fáj is. Örömmel veszem ezt észre, mert fáztam. Így legalább melegem van, a homlokom is forró, ahogy az arcom is.

Valaki nyitva hagyta az ablakokat, és az őszi szél leveleket fújt be a hideggel együtt.

Valakinek be kéne csuknia az ablakokat.

Egy zebrához érek.

Nem tudom, mit keres egy zebra az iskolánk folyosóján. Megtorpanok, és kifújom a levegőt. Eddig hanyagoltam az ilyesmiket. A zebrát figyelem. Körbenézek, és rájövök, kiértem az épületből.

Kint vagyok ebben a hideg, és fájdalmas világban. Egymagam.

A szürke leveleket a szél fújja, és fújja. Rengeteg van belőlük. A szél nagyon kitartó.

Tekintetem a levelekkel tarkított zebrára tapad. Egy fehér csík, egy szürke. Egy fehér csík, egy szürke.

Ez ismétlődik négyszer.

Végignézek rajta, megszámolva a fehér csíkokat.

A végén valami rendelleneset találok.

Egy színt. Egy barna színt. Felkapom a fejemet, hogy megnézzem, mi lehet az.

Pedig már tudom.

A szívem szó szerint olyan hevesen ver, hogy majd' kiugrik a helyéről.

Ő AZ.

Ő itt van, előttem, velem szemben, a rövidke út túloldalán. Négy fehér és négy szürke csík választ el csupán bennünket.

Ha tudnék, sírnék, de most a remegéssel kell beérnem.

És lát engem. Lát engem, a szemembe néz, engem néz, lát engem, ő lát engem.

Elhitetem magammal, hogy ez tényleg igaz.

Felé rohanok, nem húzom tovább az időt. Rettegek attól, hogy ahogyan az elszáradt leveleket, úgy őt is felkapja, és elviszi a szél. Nem viheti el. Nem engedem.

Kinyújtom felé a kezem, hogy hamarabb megérinthessem. Ő is kinyújtja a kezét, lassan, nagyon lassan.

Tehát lát. Még mindig lát.

Hisztérikusan a nevét ismételem, először motyogva, aztán suttogva, kiáltva, végül üvöltve. Végre. Végre. Hadd érjek hozzád... Úgy fázom.

Te is fázol?

Érj hozzám, érj hozzám, gondolom, miközben a nevét ismételem.

Még mindig nem jutottam el hozzá. Olyan messze van. De ő engem néz azokkal az arany színű szemekkel, és hiszek benne, hogy egyszer eljutok hozzá. Azt üzeni.

Miért nem szólalsz meg?

Szólalj meg, hadd tudjam meg, mi is a nevem, mert már elfelejtettem. Szólíts, vagy mondj bármit, érj hozzám!

Ki akarom mondani ezeket, viszont tudom, hogy nem lennék rá képes.

Amikor továbbra is az arany szemekbe nézek, megtudom.

Megtudom, hogy a világomban megállt az idő.

Utolsó reménytelen nyögést próbálok hallatni. Nem megy.

Csak

remélni

tudom

nála

talán

nem állt meg.

Találkoztunk.

 

 

A játék újra elkezdődik, az elejétől.

]]>
Sat, 20 Sep 2014 22:25:40 +0200 137212_29258
Volt nyár - nincs nyár http://lehetetlen-idozites.blogger.hu/2014/09/13/volt-nyar-nincs-nyar Nyahhoy, minna-saan ~ Éltek még? 

 

 

Sirassuk együtt a nyarat. T^T
Tudom, jól megkéstem evvel a bejegyzéssel, hisz már rég vége a nyárnak. Nos, de azért én még most is siratom. ~
Szép volt, jó volt, és sokat aludtam. -w-
Ahh, a tavalyi katasztrófális végű nyár után felüdülés volt ez a hihetetlenül jól sikerült három hónap. 
A barátaimmal lehettem - de komolyan, mindegyikükkel többször is találkoztam a nyár folyamán! - ehettem sok-sok fagyit, jégkását... ó, és készítettem (saját kezüleg) limonádét.
De véget ért, még ha a szívemben el nem múlt!
És elkezdődött az úgynevezett iskola. Tudjátok, amikor tanulni kell, és hajtanak a tanár nevezetű börtönőrök. Rettenetes. Főleg, ha az ember felvételi előtt áll... Hát, most nagyon bele kell húznom!
Tisztában vagyok vele, hogy ezredéve volt utolsó történet rész, épp ezért, belinkelem az egyik történetem oldalát, amin manapság sokat munkálkodom.
Továbbá megkapjátok egy új történetnek az első részét, amelyből már több részt meg is írtam. (hetenként töltök fel egy részt, minden pénteken!) És most neki állok folytatni, meglepetésszerűen valamelyik ezen a blogon lévő történetet! ;3 Lola bevetésen!

Az új történetről. A címe : Címtelen. Ugye milyen elmés cím? Kíváncsiak vagytok rá? ;3


Elkészítettem hozzá saját kezüleg a fejlécet. Nem bajlódom folyton képek keresgélésével - egyszerűen csak ez a kép fogja jelezni, hogy most a Címtelen következő része megy, rendben? Hát, lehet, hogy kicsit sok virág van rajta, de egyszerű, és nagyszerű, véleményem szerint. Az az Sad happines meg kellett oda, mert nem tudom miért. xD Nos, ennyit erről. Kaptok egy kis rövid bevezetést a történetről.

Kezdés : 2014.09.13
Zárás : Sohaa :D Majd ha vége a történetnek.
Író : Sindie Lola (én)
Műfaj : ifjusági, felnötté válás, könyvszeretet
Szemszög : E/3; Christie
Terjedelem : (Várhatólag!) több mint húsz fejezet, de ez még kétséges! Sok lesz, a lényeg az.
A történetről :
Az ellentétek vonzzák egymást. Ezt eddig is tudtuk.
És mi van, ha a vonzást az egyikük nem akarja? Ellenállás, önmegtartóztatás. Egy átlagosnak tűnű élet. Hisz mindenki úgy gondolja, hogy átlagos az élete. De senkinek nem az. Minden egyes emberben megvan az egyéniség, és a másság. Christie sincs ezzel másképpen. 
Ám számára a könyveken kívül más nem létezik. Képtelen megérteni, mi annyira jó mások számára a valóságban
Nem is akarja.

Igazából mára ennyi lettem volna - de majd novemberben, az őszi szünetben még fogok írni, továbbá ha csak tehetem, akkor péntekenként kiadom a Címtelen eddigi részeit, meg folytatom is. c:

Lola voltam, és remélem, még valaki olvassa a blogomat! >W<)/

]]>
Sat, 13 Sep 2014 11:54:19 +0200 137212_29135
Éji ég, válaszolj nekem! http://lehetetlen-idozites.blogger.hu/2014/08/11/eji-eg-valaszolj-nekem

A sötét, és titokzatos égből meteorok s tán csillagok is fognak hullni, míg édes álmaidat ma végig hallgatod. 
S egy lány halkan elsuttogja a végeláthatatlan égboltnak kérését, mi szívét nyomja.

]]>
Mon, 11 Aug 2014 22:54:02 +0200 137212_28903
Napraforgó http://lehetetlen-idozites.blogger.hu/2014/08/06/napraforgo Nem lehet mindennek mély érzelmi alapja - kellenek apró, kellemes pillanatok, melyek csak azért vannak, mert vannak.

Egy ember lépdel a hatalmas, végtelennek tűnő napraforgó mezőn. Óvatosan hajlítja el a napraforgó szárait, ügyelve arra, nehogy megsértse a virágot.
Léptei nyomán semmi sem történik.
Hisz, ő a Senki. Említésre sem méltó létezése.

Egy másik fut utána : nem törődve a virágokkal, átgázolva, egyszerűen kikerülve őket. Ahová leteszi lábacskáit, annak nyomán élet fejlődik valamely formán. Fű szál nő ki a földből, avagy egy napraforgó bimbó úgy dönt, ideje napvilágot látnia.
Az ő neve Mindenki.
Ezt követően felbukkan jóval lemaradva Mindenki után egy harmadik gyerek is, - hisz jól lehet látni, gyerekek ők, nem is felnőttek, maximum tizenkét évesek lehetnek - kinek lábnyomai mögött egy kotnyeles kis napraforgó magot dézsmáló veréb felugrik, kutya ugatás hallatára... egy méh tovaszáll egyik virágról a másikra... a nap előtt egy felhő ellebeg, mint akár egy primadonna.

Mindegy is, mi történik. A lényeg, hogy valami.
Hisz neve is ezt mondja : Valaki.
Ismerik egymást, talán játszótársak? S mégis miért nem éri utol Mindenki Senkit, kit követ? Pedig úgy szalad, szőkés haja csak úgy lobog. Egy kislány arcát lehet látni Mindenki személyében, aki egy fehér ruhácskát visel, hozzá kalappal rejti el két oldalt befont haját. Pipacs vörös szemei csillognak mosolygás közepette.
Valaki pedig nem igazán erőlteti magát, - már fáradt. A kisfiú megáll egy pillanatra, hogy kifújja magát. Sötét barna haja az arcához tapadt az izzadságtól. Fűzöld szemeivel feltekint rá, a nagy fényes gömbre az égen. A nap pedig továbbra is süt, közben melegével táplálva a növényeket és izzasztva az embereket.
Senki, akiről nem is lenne mit mondani, úgyszintén egy fiú arcával rendelkezik. Komor arccal sétál, céltalanul. Szőkés haja kicsit sötét, bár a nap kiszívta belőle jócskán a barna színt. A szeme színe... az ég színéhez hasonlítható csak. Egyszerűen gyönyörű, és egyben hihetetlen is.
- Senki! - kiálltja Mindenki. A fiú fekete nadrágját vette észre végre a napraforgó szárak közt, hosszas üldözés után. Miután az nem reagált, csak folytatta útját, újra próbálkozott : - Senki! Várj... várj meg.
A fekete farmer már nem mozdul. A lány szeme reménykedően felcsillan. Utoléri Senkit, és végre megpihenhet egyet. - Tényleg... nem lett volna szabad azt mondaniuk, amit. - kezd bele a mondandójába a lány - De utána bocsánatot kértek! Tényleg, higgy nekem. Kérlek.
- Mm. - fordul meg Senki, hogy Mindenki szemébe nézhessen - Nekem nem nagyon tűnt úgy. Minden esetre, hinni hiszek neked. - bólint - De attól még semmi sem változik.
- Gyere vissza játszani! Mindenki hiányol téged. - kérleli a kislány
- Nem hinném. Hisz tudod, én csak egy kis “Senki vagyok. „ – morogja Senki gúnyosan.
Zörgést hallanak a hátuk mögül. Mindenki összerezzen hirtelenjében a félelemtől. Óvatosan megfordulnak mindketten, a hang irányába figyelve. Mindenki hunyorít, hogy kivegye, mi is lehet az. Aztán kirajzolódik egy test formája.

- Én vagyok az, Valaki! - kiállt – Ti vagytok azok, srácok?
- Igen! - válaszol Mindenki vidáman. Belenéz az ég kék szemekbe. - Látod? Valaki is utánad jött! Ne csináld már! Hagyd magad mögött ami megtörtént. Gyere vissza, és legyen minden olyan, mint eddig. A játéknak folytatódnia kell! Nem igaz? - megragadja Senki kezét, válaszát meg sem várva. - Továbbá... amit mondtak, csak egy nagy butaság. Te nem vagy senki. Te egy értékes élet vagy, mint mindnyájan! - Valakivel a nyomukban elkezdenek arra menni, ahonnan jöttek.
- Hé... öhm, Mindenki... Tudod, merre megyünk? - kérdezi félénken Valaki. Senki csendben szedi a lábát, de Mindenki még mindig nem engedte el a kezét.
- Nem, nem tudom. Talán te?
A válasz fejrázás.
- Nos, akkor csak megyünk. Hiszen, egyszer csak ki kell jussunk innen. Egyszer mindennek a végére  jutunk! - mosolyog barátaira. Azok pedig viszonozzák a mosolyt. Még Senki is.
Kis kalandjuk nem tart sokáig. Amikor kiérnek a napraforgók közül, kiderül, hogy nem is mentek be olyan messzire.
És ahogy a kivezető útjuk véget ért, úgy a történetünk is befejeződött.

]]>
Wed, 06 Aug 2014 22:09:48 +0200 137212_28865