2016./11./06./Vasárnap

Egy senki, - mondja a kézenfekvő információt. - Akinek semmije sincs már. És aki évek óta nem nézett eme blog felé, legalábbis abból a célból, hogy folytassa, semmiképp sem. Ez az őrült ötlet csak ma lobbant fel bennem. Szeretek blogolni. Imádtam ezt csinálni, még ha minden történetem csapnivaló is volt, és az írásmódom csapongott az antiszociális tinipicsa és a naiv, mindenből viccet csináló, cserfes hippipicsa között. Meg kell mondanom, egyikért se vagyok oda, így utólag visszanézve. Még mindig szeretem az Alice csodaországban történetem, (a Lehetetlen időzítést inkább hagyjuk, az nem tudom honnan jött, vagy hova akart menni) de azt nem mondom, hogy jól is írtam meg. A

Semmit nem fogok törölni. Az olyan lenne, mintha fognám az emlékeim, és széttörném őket. Nem vagyok ilyen ember.

Akkor hát ki is vagyok, térjünk a lényegre, - fogalmazódik meg a kérdés benne.

Egy egyszerű lány. Nem beszél sokat, mert feleslegesnek tartja. Minden kívánsága az, hogy láthatatlan maradjon, és senki ne vegye észre. Mert bármit is tesz, az rosszul sül el. Így eldöntötte, hogy semmit nem fog csinálni. Nem akar csalódást okozni. Nem szomorú. Nem boldog. Csak üres. A legjobb barátja egy Christopher nevű ember, akit ő talált ki - az ő létezése annyiban merül ki, hogy a leveleim neki címzem. Christopher igazából a cicám, Rudolf. Ezt eddig rajtam kívül senki sem tudta.

Vannak barátai. Emberek veszik körül, és nap mint nap fárasztják, de ő nem bánja. Körülveszi magát olyan emberekkel, akik sokat beszélnek, hogy ne tűnjön fel a hallgatagsága.

Szívesebben olvas, néz sorozatokat/doramákat, filmeket vagy animéket, mintsem bármit csináljon emberek közt. Megtanulta, hogy ha egyedül van, azzal maga köré húz egy kellemes takarót, ami megakadályozza a fájdalmat, a boldogságot, vagy bármilyen érzéseket, hogy értékeljék. Mintha megállt volna számára az idő, olyan érzés ebben a burokban pihenni. És szereti ezt. Nincs semmi jelenleg ezen a világon, ami ki tudná csalogatni a komfortos odujából.

Ilyen ember hát eme zavaros, érthetetlen blognak a vezetője. Összefoglala: nagyobb antiszociálispicsa lett mint volt


Úgy döntöttem, megpróbálom újra azt, amit régebb annyira szerettem. Újra elkezdek írni eme szent helyre, a blogomon.

Hogy miről? Én már tényleg nem merek semmit sem ígérni. Mindig ígérgettem, de sosem jött össze. Érzés szerint bármiről. De történetekre egy ideig ne számítsatok. Nem, a cseszett Alice Csodaországbant sem fogom folytatni, már azt se tudom mit akartam vele, nem az hogy nem szerettem, imádtam, de elfelejtettem.

Szóval, Minna-san, (ez japánul annyit jelent; Mindenki, régebben ezt használtam köszönésnek, és olyan aranyosnak találtam, hogy csak azért is megtartom.) legyen gyönyörűszép ősz végi novemberetek! Mindjárt itt a karácsony.