Muszáj írnom. Rájöttem, hogy nem csak a könyvek nélkül haldoklom. Nem, az írás nélkül is érzem ugyanazt a beteges céltalanságot, ugyanúgy elhomájosul a tekintetem, és ugyanúgy képes vagyok öt (bocsánat, ha pontosak akarunk lenni, a mostani alkalommal hat) órán át ülni az ágyamon, és csak gondolkodni, gondolkodni, gondolkodni, olyannyira, hogy a végére már azt is elfelejtem, miért, és mégis min gondolkodom.

Nagyjából két éve, - most már mondhatom így, hisz itt a 2015, B.Ú.É.K, meg minden, - nem írtam blogon, és ez nagyon meglátszik, nem csak a drága Lehetetlen időzítésemen, hanem rajtam is.

A könyvek voltak eddig az egyetlen mentsváraim, eddig megvoltam velük, de az a helyzet, hogy most nem olvashatok, mert ha olvasok, akkor mindent csinálok, csak nem a felvételire koncentrálok. Akarom mondani a felvételi feladatokra. Mondtam már, hogy mennyire szeretem a matematikát?

Igazából, már ennyitől jobban vagyok. Leírtam pár sort, és kitisztultak a gondolataim .

Azt hiszem, mesélek. Úgy is rég nem meséltem. Továbbá, mivel abban a (remélem nem tévhitben) hitben tartom magamat, miszerint senki nem olvassa a blogomat, akár kicsit személyesebb is lehetek. Valahogy, most kedvem van kiönteni az internetre a dolgokat. Kiönteni. Mintha egy üveg vizet öntenék ki. Érdekes, nem?

 

Pár dolog, idézet egy történetemből, izé-bizé, bármi, amik mostanában a fejemben lejátszódtak, megtörténtek velem: (de persze történetes idézet több lesz, viszont nem árulom el, melyik a saját életemből, melyik a történetből való)

-------------

,, Mikor nagyon szétrobban minden, egyszerűen csak a szobámba menekülök. Ez egy futam, egy véges játék, ami hasonlít egy futamhoz. Ki birom-e a szobámig? Ezt számolom, ez a vicc benne - csak épp nem értem. Bemegyek a szobámba, lekapcsolom a villanyt, besötétítek, sötét van. Bemászom az íróasztalom alá, és magam mellé teszek egy vastag párnát, azon pedig összegömbölyödöm. Nem nagyon gondolkodom a pókokon, sem a poron, sem semmin. Összegömbölyödve az íróasztalom alatt elhaló hangot hallatok - mint a siketnémák, amikor beszélni akarnának, de nem tudnak szavakat kiejteni. Én is ezt csinálom, kiálltok, ordítok, torkomszakadtából, s közben egy hangot sem hallatok. Aztán a szám nyitva marad, és megtelik legördülő könnyekkel, ahogy a párna is vizes lesz, a ziláltan rám tapadt hajamról nem is beszélne.
Mindenre gondolok, mindenre, mi történt, és mit nem bírok elviselni.
Egy perc után abbahagyom, felkapcsolom a villanyt, felhúzom a redőnyt, ahonnan rögtön napsütés fogad, ezért a lámpát kikapcsolom, megtörlöm a szememet, még csak nedves sem lehet, halkan, nagyon halkan kifújom az orromat, nagy levegőt veszek, és folytatom az életemet.
Ezek a kis kiálltások azért némák, mert senki sincs, aki meghallaná őket."

---


" Szeretem a vonatállomásokat. Oly sok érzelem gyűlik itt össze ezeken a helyeken. Az ember valósággal érzi a kötelékeket, amik gyúlósak, hosszúak, készek az utazásra, készek az elszakadásra vagy az örökkévalóságra."

---


" Nézem a hátát, és arra gondolok, milyen jó lenne megölelni, milyen tökéletes is ő, és hogy még jogom sincs ilyeneket gondolni. Nem is szabadna.
Aztán elmegy, és én pedig ott maradok. Semmi sem törénik, és nem is fog. "

---


" Miért dobálsz füzeteket a földre?

Várom, hogy történjék valami.
De az is valami, amikor dobálsz. Na meg az is, amikor tönkremennek a füzeteid.
Nem, én azt várom, hogy valami olyan történjék, ami megakadályozza ezt.
Mit?
Hogy magammal beszélgetek, például? "

---

 

" Apa: Nem kell stresszelni. De lazán venni sem.
Én:  Akkor mit kell csinálni?
Apa: Komolyan venni.
Én: Hogyan lehet "komolyan venni"?
Apa: Hát komolyan.
Én: Köszönöm. Ez hihetetlen nagy segítség. Akkor inkább stresszelek. "

---


" Nagyon elegáns vagy ebben az öltönyben, apa. Örülsz valaminek?
Szerelmes vagy?
Azt mondtam elegáns vagy! "

---


" Újra, meg újra, meg újra elgondolkodom, mi a lényege ennek az egésznek. "

---

 

" Az elejétől fogva egy orbitális nagy idiótát kedveltem, aki valószínűleg most szívesen leütne, tekintve, hogy egy lányt ócsárolok, vagyis őt. Aztán sikeresen elcseszett mindent, kimondom, hibáztatom őt. - folytatja - És tudod mi a legrosszabb? Még az is jól esik, ha megbocsáthatok neki az ilyen kis hibáiért. "

---


"A kocsiban ültünk, egy hülye újságreklámot bámultam meredten, ugyanis a sorompó pontosan előttünk ereszkedett le. Még jó kedvvel, reménnyel.
Aztán kimondta azt, mely után éreztem, ahogy az egész testemben végigárad a düh, a vérig sértettség, és a magány - a magány, mert úgy éreztem, még soha senki nem bántott meg így, mint ő most, egyetlen ártatlan mondatával. Már nem is vártam annyira hogy elérjük a cukrászdát. Azt vártam, hogy hazamehessek, és ne kelljen többet mellette ülnöm, mert egyszerűen elviselhetetlenné vált a gondolat, miszerint talán megutáltam, vagy már nem szeretem.
Nem akartam ezt a gondolatot erősíteni. "

---



"Egy videójátéknak érzem azt, amit az emberek művelnek. Egyik pontból a másikba mennek, közbe néha, ha lemerül az energiájuk, megállnak, hogy feltöltődjenek. Figyelem, ahogy a karakterek jönnek-mennek, és sehogy sem tudok elképzelni nekik egy életet, pedig kíváncsi lennék rá, - kíváncsi, minden egyes ember életére."

---

 

 

"Furcsán valószerűtlennek érzem magam. Furcsán tetszik ez nekem."

---



"Mikor tűnök már el végleg?"

---

 

"Csak mond, hogy oké."

"- Csukd be a szemed.
Megteszem.
Várok.
Érdekel, mit eszelt ki-, azt gondolom, titokban akar valamit átadni nekem, vagy ilyesmi.
Nem hallok semmit. Negyed óra múlva megunom a várakozást, és kinyitom a szemem.
Egyedül állok a kihalt járdán.
Hát ezt az érzését adta nekem. "

"Elmerengek, és a következő amit érzékelek, az az, hogy hozzám szólnak.
Elmosolyodok, és hihetetlenül jól érzem magam abban az egy pillanatban.
Akkor.

---

 

"Küszöbön álló probléma."

---


"Túl sok a probléma. Fáradt vagyok, legszívesebben eltűnnék, láthatatlan lennék, csak hogy ne kelljen velük foglalkoznom.
Ugyanis javarészt nem is a saját problémáim ezek. "

---


"- Te leszel a második a sorban, ha adsz még egy esélyt.
Érzékelem, hogy félreérti, ezért gyorsan hozzáteszem: - Az első én voltam. "