Lehetetlen időzítés

Küszöbön álló probléma vagyok - mit kezdesz velem?

21.Lehetetlen időzítés

Egy kis fogyókúra nem a világ vége.. Vagy az? Öhm.. Mindegy, a kajámat már nem kapom vissza, John egyszerűen lusta volt visszafordulni a barlangba, én pedig nem mertem egyedül. Persze, ott lett volna Pocky, de valahogy nem akaródzott John mellől elmenni. Biztonságot nyújtott a jelenléte. Bármennyire is titokzatos, ebben az erdőben még ő is megbízhatóbb, mint ezek a fura növények vagy állatok.. a szörnyekről ne is beszéljünk.
Így hát végre könnyebb táskával botorkáltam tovább az erdő akadálypályáján. 
Legalább a ruháimat meghagyták.
Sokat gondolkoztam, a néma csendben történő "sétálgatásunk" alkalmával. Szörnyek, vámpírok, boszorkányok..sárkányok mindezekkel szembesültem. És egyáltalán nem lepődtem meg. Valahogy.. elvártam volna magamtól egy őszinte megrettenést! De nem, csak sodródok az árral. Nem zavar John jelenléte, de még Pocky-é se. Egy normális esetben félnem kéne? Nem? Nem? Nem..? 
- Félnem.. - motyogtam előrebambulva és azonnal megbotlottam valami kiálló fa gyökérbe. Így jár az, aki nem figyel! 
- Hm? - szólalt meg hosszú idő után először a vámpír vezetőm - Mitől félned? - vigyorodott el, hogy jól látszódjanak a kelleténél hosszabb, - de még nem a vérszíváshoz használatos - szemfogai. 
- Ó, ja, semmi, csak magamban motyogok! Nyugi, tőled egyáltalán nem félek! - mosolyogtam. Őszintén, valóban ezt gondolom.
John lefagyott. - H-hogy merészeled?! 
- M-mi? - simogattam meg a tarkómat értetlenül. 
- Kellett nekem megmentenem.. - motyogta lesajnálóan. Ezek szerint nem igazán alakul a tervem, miszerint nem fogom hátráltatni. De! Hirtelen ötletem támadt, amit mint mindig, előbb mondtam ki, mint ahogy végig gondoltam volna.
- Nos, ha te vagy itt a nagy mester... akkor álljunk csak meg valahol, mesélj nekem, hogy sikerült eddig kijutni innen, illetve most miért nem lehet? 
- Az igazgató egy elmebeteg. - Ez aztán a bőbeszédű válasz! Köszönöm, hogy felvilágosítottál erről a tényről, amire magamtól rá sem jöttem volna. - De nyugi. Van benne embertelenség, szerintem ez csak valami trükk.
- Hé, miért nem keressük meg a többieket? Hátha ők már tudnak valamit! - pattant ki a fejemből az újjabb zseniálisnak vélt ötlet.
- Hajrá. 
- Öhm.. Úgy értem, keressük meg a többieket.. Többes szám első személy.. - utalgattam a mondandóm lényegére. Mert, hogy én egyedül bolyongjak ebben az erdőben.. nem lehetetlen, de veszélyes. Saját magamra nézve is, meg az erdő épségére nézve is. Még véletlenül elesek a fa gyökérben.. aztán felgyújtom ezt a helyet, vagy mi.. Pff.. Beleremegek a gondolattól is. 
Körbenézett, mintha keresné ki lehet még rajta kivűl a "mi"-ben.
- Ó, leesett! Pocky-val akarsz menni, mi? Jó utat, sok szerencsét! - felállt, elindult előre. 
- Héé! Nem úgy értettem. Veled akarok menni! Kérlek, segíts! Hisz, a sors úgy hozta, hogy csapattársak lettünk, nemde? - mosolyogtam bátorítóan.
- A sors sosem volt kegyes.. - motyogta egy sóhajtás kíséretében - Jól van.. Menjünk, keressük meg a többieket. 
- Köszönöm! Ígérem, hogy mostantól nem foglak hátráltatni! Igaz, Pocky? - mosolyogtam a kis sárkányomra.
- Felőlem.. De aztán tartsd is be.



Alice Csodaországban - 17.fejezet

~ Egy, két, há, szórakozásra fel!

 

*Chershire*


Úgy terveztem, ezt csak egy egyszerű baráti szórakozásnak címkézem el. Mert amúgy is, mi más lenne?! Csupán idióta gondolataim támadtak, de hamar elhessegettem őket. 
- Ooo~lyan rég nyem jártam itt, Alice-nyan! - Elégedetten nyújtóztam egy nagyot, beleszagolva a levegőbe, ahol a jól ismert illatok keveredtek. Pattogatott kukorica, vattacukor, - annak minden egyes íze, ami csak van, eprestől elkezdve banánosig - friss sütemények (és természetesen az almáspite mennyei szaga is ide sorolandó!) pékáruk.. Minden, de minden be van ide zsúfolva. Még csokiba, karamellbe, különböző ízesítésű öntetekbe mártott almát is látni egy-egy kézben. És a hangok.. hát, azok már nem annyira felemelő érzéseket táplálnak bennem, mivelhogy a fejlettebb hallásomat eléggé zavarja ez a sook~sok összekuszálódó hang. Egyik játéknál ez a dallam, a másiknál az, a hullám vasúton mindenki sikít, az előadásokon nevetnek.. Úgy általánosságban pedig már maga az óriási tömörület is elég hangos, valamiért mindenki túl akarja kiabálni a másikat.
Ez lenne a Vidámpark. Emellett nagyon remélem, hogy nem találkozunk össze az öreggel.  
- Chershire! - fordult felém Alice, miután kellően kicsodálkozta magát, körbe tekintett, szagolt, felmérte a terepet - Hova akarsz először menni? - a szemei csillogtak az izgalomtól. 
- Ahova te, nyan~ - mosolyogtam nagyot. 
- Akkor-akkor.. nézett újra körbe - Kezdjük azzal a hullámvasúttal, mert reggel olyan szép lehet a táj, aztán később menjünk ahoz a vizes hullámvasúthoz is, de csak ha már kisütött a nap, hogy megszáradjunk, után pedig ... - A szó csak úgy ömlött belőle, még az egész sor alatt is, amit a hullámvasútig kellett kivárnunk. Ezt szeretem Alice-ben, ha valamit igazán szeret, azt őszintén kimutatja, feltűnőbb nem is lehetne, hogy mennyire örül, amiért eljöhetett ide. Én pedig azért, amiért vele jöhettem. 
Bevallom, annyira nem rajongottam a különféle vízzel járó, illetve olyan helyért, aminek a nevében szerepel a "kísértet" szó, kivétel a Kísértet Kávézó, - mert ott mindig olyan kedvesek a kiszolgáló lányok.. De Alice nem az a félős fajta, szerencsére ebben nem változott meg.
A hullámvasút után, - áá, nem dobtam ki a taccsot majdnem a idáman mosolygó Alice mellett, mentünk a többi hullámvasútra és így tovább az Alice által felsorolt helyekre. Mindketten nagyon jól éreztük magunkat, még az öreggel sem futottunk szembe, így a paranoiám is lankatt egy idő után.
- Vegyünk vattacukrot, ha már itt vagyunk! - állt meg a vattacukros bódé előtt, a sorba - Te milyent kérsz? Ez után pihenhetnénk egy kicsit, már dél is elmúlt, elég sok helyt voltunk! 
- Epres-málnásat. - válaszoltam. - Végreee~pihenő. Benne vagyok! 

*Alice*


Imádom ezt a helyet, imádom! Olyan gyönyörű, hangulatos, vidám.. mint ahogy a nevében benne van.. Finom illatok vannak, szuper játékok, meg minden! 
Amikor a vattacukros árus előtt álltunk és épp a rendeléseinket adtuk le.. Egy harmincas éveiben járható, de még fiatal kinézetű férfi sétált felénk. Chershire összerezzent, úgymond még a szőr is felállt a hátán. 
- Ohh, fiatalok! - köszöntött minket - Milyen szép is az életetek, randizgattok, szórakozrok.. - bólogatott lecsukott szemmel. Pedig szerintem nincs is olyan nagy korkülönbség köztünk.. - filóztam - Ohh, mit is mondott még? 
- Eeeeh? - jutott eszembe, fakadtam ki Chershire-vel egyszerre - Mi.. Ez.. Nem randi! - jelentettük ki. Azt hiszem, picit, nagyon elpirultunk mindketten. 
Bár úgy néz ki ez a helyzet, de nem! Nem ám, mert mi barátok vagyunk. Így igaz. 
- Óhh~ - elnyújtotta a szó végét, nem túlságosan úgy nézett ki, mint aki hisz nekünk - Értem. Tehát ez nem randi.
- Nem. - válaszoltuk.
- Értem. - mondta másodszorra is, majd felém fordult, vigyorogva megfogta a kezemet, macska fülű vattacukrott hammogó barátomat semminek véve.  - A vidámpark tulajdonosa vagyok, Gowland. Örvendek a szerencsének, Alice! Mert ugye jól tudom, ez a neved?
- Igen. 
- Óó! Akkor te vagy az a külföldi! - rázta meg a kezemet erősen, majd elengedte. A háta mögé nyúlt, onnan egy hegedűt varázsolt (vagy mi) elő, majd ezekkel a szavakkal rákezdett : 
- Találkozásunk alkalmából hadd játszak neked valamit, Alice!


*Blood*


A tárgyalás végeredménye : sikertelen. A helységet, azaz az irodát, továbbra is sietve hagyta el mind két fél, azaz Mary, - természetesen fő az illő megszólítás - és mi, a Maffia tagjai.
- Főnök, ezen is túl vagyunk.. most már igazán megengedhetünk magunknak egy répás pitét! - javasolta Eliot, a veszteséggel mit sem törődve.
- Nem, először mindenképp vattacukrot vegyünk! - kiáltották az ikrek, szokás szerint ellenszegülve nyuszi füles barátomnak.
- Még-  
- Jól van-jól van, menjünk.. - Felnéztem az égre, ami baba kék alapon fehér bárányfelhőkben pompázott. Bár, én jobb szeretem az esőt. Most minden olyan túl vidám. Nem jó jel.

 

*Peter*



- Felség.. - próbálta a Király nyugtatni a Királynőt. Mindig elmondom, milyen egy szerencsétlen ember, de most sem tudok mást mondani. 
Viszont azért nem sajnálom, egy-egy jelenetük vicces is szokott lenni, főleg amikor a Királynő lehetetlen dolgokat kér, azt mondván, ha azokat nem kapja meg, a saját jogarával szúrja szívenmagát. Még nekem is muszáj volt kuncognom a Király szerencsétlenkedésén.. Na de vissza a jelenbe. A Királynő nem hajlandó összehívni az országgyűlést, vagyis inkább lusta, túl nagy felhajtásnak mondja. A Király pedig arról győzködi, hogy ez a jelenlegi helyzetünkben elengedhetetlen. Azt hiszem, ideje besegítenem.
- Felség, ha szabad szólnom! - hajolok meg. Miután biccentett, folytattam - Szerintem is jó ötlet lenne mi hamarabb..- 
- Hát senki sem fogja fel, miért halasztgatom?! - kiáltotta el magát. Az egész koronaterem belezengett, pedig még aránylag halk volt. Hangos cipő kopogtatás kíséretében elviharzott. Oly gyorsan rohant végig a hosszú termen, hogy még szólni sem hagyott minket. 

*Vivaldi*



Tsh! Ezek a férfiak.. Mindig csak a baj van velük. Azt a célt látják csupán, ami maguk előtt lebeg, más verziót még képbe sem vesznek! Félre sem néznek! Bele sem gonndolnak. Mégis miért halasztom ezt a dolgot, mit érdekli őket?!
De engem érdekel. És ki fogok állni az elveim mellett. Mást úgy se tehetnek, az irányítás a kezemben van. 
Átvágok a folyosón, sietek, nehogy utánam jöjjenek, minél hamarabb a szobámban akarom tudni magamat, ami nem sokkal később meg is történik. Kívánságomra saját, hatalmas lakosztályom van, piros, szív alakú francia ágyal, rajta az én mindenemet jelentő igazi családommal. A plüss állataim a legfontosabban számomra, mindenhol ők vannak a szobában. Csak így érzem biztonságban magam, ebben az egész pompában, ebben az egész királynősdiben. Ha ők segítenek. Felejteni. Túlélni.
Magamhoz szorítom az egyik kedvencemet, Velenciát, aki egy gyönyörű, nagyon aranyos, csillogó tekintetű barnás- pirosas mackó. Elhanyatlok az ágyon, karomban Velenciával, egy ideig háttal elfeküdve nézem a plafont, aztán amikor már annak a nézése is idegesíteni kezd, felülök, térdemet a hasamhoz szorítom, hátamat az ágy fejfájának támasztom. Így ülve, kicsit elteredődtek a gondolataim. Valamire. Pontosabban valakire.
Vajon.. Most mit csinálhat?

08.Lehetetlen időzítés - Új iskola

  • Lehetetlen időzítés - Új iskola

- Köszönöm, amennyiben a szüleid engedélyezik,elfogadom az ajánlatodat.

Valyon miért ilyen régies a kiejtése?Olyan..jómódú..De mégis ilyesztően illedelmes..Valamiért..

- Ah, igen, a szüleim,őket bízd csak rám..

- Hogy gondoltad Leila? - hallottam meg a szüleim hangját.Az ajtómban álltak.És..Valamiért a tekintetük..Vérszomjas és gyülölő..

- Hát izé,elvihetnénk John-t a gimibe,ha már úgy is oda megyek én is,egy üres hely még van,nem? -gondolkoztam,és a kezem a tarkómra helyeztem

- Igen,amennyiben az uriember méltóztatik viselkedni..

Na tessék,anyuék is jönnek ezzel a régimódi stílussal..Pff. Mindjárt a kutyám is leül és illedelmesen kikéreckedik a ,,mosdóba"..

- Hah, míly szórakoztató gondolataid vannak! - mosolyodott el John.

- Hogy érted ... - kérdeztem volna, de a szüleim először rosszallóan John-ra pillantottak, majd belémfolytották a szót. De most mi? És miért nem tudhatom? Áh.. Na mindegy. Csak összefutunk még egyszer az életben, ha már egy suliba járunk.. Asszem'.

- Menjünk, ha időben oda akarunk érni! John, nincs semmi cuccod? - néztem rá, pontosabban a sebre, ami a karján terjengett. Egész normálisan elláttam, bár a vér már átitatta a kötszert. Szólni akartam volna, hogy indulás előtt még cseréljük le a kötést, de a szüleimet már épp eléggé zavarta egyáltalán az idegen fiú jelenléte, nem hogy még több gyanakvásra késztessem őket a seb felhozásával.. Mondjuk, már tuti szemet szúrt nekik.

- De, van. - állt fel - Megkeresem, mert lent felejtettem.

Miután John is megkereste a bokor mögül(??)az egyszem bőröndjét, elindultunk.Szerencsénkre alig 2 óra autóval,így még az évnyitó beszédre oda érünk,és ha minden jól megy,még Kittyvel is találkozhatok.
Az út csendesen telt,a szüleim nem áradoztak,komolyan nézték az utat.John se nagyon ,, méltóztatott"(ha már úgyis használják ezt a szót,én miért ne mondhatnám?)szóba elegyedni velem.
Mélyen elgondolkoztam azon,hogy milyen lesz az új életem..

,Valami változni fog,azt érzem.És..Lehet hogy John is benne lessz..' - ebbe a gondolatba akaratlanul is belepirultam. Majd John-ra néztem.Aki az ablakon kifelé bámulta az elhaladó kocsikat,fákat.

-Hamarosan apu törte meg a mély gondolkozásomat. - Végálomás,kiszállás!

-Oké,oké apa..Kérlek..Khm.. - néztem John felé,jeleve hogy ne égessen le jobban.

-Gyere ide kicsim! - húzott magához először any,majd apu,és mindketten megöleltek.Azt hiszem egy életre elegem van a nyálas búcsuzkodásoktól..

-Köszönöm a fuvart. - biccentett eggyet John,majd elindult a kapu felé.Gyorsan köszöntem mégegyszer  a szüleimnek,majd utána futottam.

-Hé,várj meg! - kiálltottam utána. Ő lazán megállt,és hátrafordult. Az a pillantás..OMG! Azt hiszem..Érzek valamit..

Gyorsan utolértem. -Megyünk eggyütt?

-Ha akarod.

-Oké,te ismered ezt a helyet?

-Igen.

-Az jó.. -mondtam,mert nem igazán tudtam msát mondani rá. Ennyit arról,hogy beszélgetni fogunk.Na mindegy,miután beléptünk a kapun,amin az iskola címere,egy..És itt kicsit melidőztem a táblát látva..Fekete orchidea.Pont mint az álmomban..

-Gyere,mi lesz már?

-Se..semmi. - Üdv,Flower Gimi! - sóhajtottam mégegyszer felnézbe a táblára.Majd továb mentem.Az iskola nagy,vaskos falú építmény. Két részből állt.Vagyis inkább három részből.Mert a fiúk és a lányok külön,egymástól távollévőkl ,,szárnyban" laknak,középen pedig egy torny van,és a tanárok szobái.Nem is tudom,kicsit furcsa,hogy itt laknak,de majd meg szokjuk..Elméletileg..

Alice Csodaországban - 16.fejezet

~ Cél : A vidámpark!

* Alice *

- Most már érted? Nekünk itt semmi sem dobog, mint a ti világotokban. Az idő múlását, az életünk múlását órák mérik.
Ezért van az Óraszerelőknek ennyi dolga. Ők nem csupán átlagos órákat szerelnek.. ők a lelkeket gyógyítják meg.
- Ja. - bólogattam. Hülyének éreztem magam ebben a percben, gondolni sem
mertem volna az órák ilyen mély jelentőségére.  Magam elé nézve baktattam tovább oldalamon egy macska fülü sráccal. Olyan abnormális ez az egyész.
Van egy világ.. aztán még egy, de ez nem is világ, hanem egy ország.. akkor most mi van? Miért pont én kerültem ide? Miért pont most? Talán.. kissebb koromban jobban átéltem volna ezt az egészet. Itt nőhettem volna fel. Akkor semmi probléma nem lett volna. De már a majdnem felnőtté válás küszöbén..
Az álmaimmal tisztában lévén.. Kicsit más a helyzet. Nem tudom, vissza jutok-e valaha az otthonomba, azt sem, hogy nevezhetem-e már ezt a helyet új otthonomnak, nem tudom meddig maradok itt, nem tudom milyen mértékben szabad barátkoznom.. Nem akarok senkit sem elveszteni, de ha a való életem és eközött kéne választanom.. Azt hiszem, haza mennék.
- Hé. Figyelsz rám? - kérdezte hirtelen Chershire - Egész végig csak magad elé bámultál, Alice-nyan. Nem szeretem ha szomorú vagy. Tudod, vidámparkba megyünk. Ott.. olyan vidámnak kell lenni, érted? - húzta vigyorra száját.
Akarva akaratlanul is visszamosolyogtam rá. - Chershire.. 
Te az én helyemben mit tennél?
- Hm? - pislogott érdeklődve nagyokat. Egy gyönyörű szép pillangó szállt hajára. Fehér-kék hosszú szárnyait szétterpesztette-, nem mutatta kedvét annak, hogy valaha onnan elszálljon. A nap melegében úszott kis teste, Chershire meg nem láthatta.
- Sosem gondoltál még arra, hogy hazamennél? A .. valóságba. - fordultam szembe vele és hátra felé kezdtem sétálni. - Tényleg olyan jó itt neked? 
- N-nem.. vagyis igen! Chershire szeret itt élni. Kedves emberek is vannak itt, mint a gazdám, aki befogadott. Sosem unatkozom.. és.. bár valójában már nem élek a te világodban.. - Fülét megrezegtette előre-hátra. A lepke e mocorgásra dühösen pattant fel.  - Itt vagyok valaki, létezem. - a pillangó apró kis szárnyacskáival egyre feljebb és feljebb repült felettünk, mígnem egy fa tetején szem elől veszítettem. A fiú is oda nézett.  
- Értem. - bólintottam zavartan. Egy kósza tincsemet fülem mögé rendeztem. Most már előre felé, rendesen járva sétáltam az úton. Nem élek a te világodban. - csengett bennem a mondat.

*Chershire*

O-olyan hirtelen szegezte nekem ezt a kérdést! Mégis mi járhat a fejében? Bár nem változott sokat. Még mindig az az életvidám lány, aki egykoron volt. Szerencsére kétségbeesésem, hogy mégis miről fogunk beszélgetni út közben, alaptalannak bizonyult.  Örülök, amiért elvetettem a lovaskocsival való utazást. Amugy sincs olyan messze a Vidámpark.
- Hm? - nézett előre - Az a sok színes épület..
- Igen! - bólogattam boldogan - Haza értünk. Siessünk, amíg nincs tömeg a belépőnél!
- Öhm.. mennyibe kerül- - matatott a kis retiküljében, amit mintha soha sem eresztene maga mellől.
- Ma én állok mindet. - fogtam meg a kezét.
- De..! Nem-nem! Akkor legalább .. a-almás pitét had vegyek! - ellenkezett sietős léptekre váltva. Arca elpirult kicsit igyekezetében, s megadtam magam. Hisz almás pite! A gyengém. De mégis ez egy.. öö.. hát..
- Mi is ez? - suttogtam az orrom alatt.
- Ezt igennek veszem! - kiáltotta Alice, mielőtt még a belépő pulthoz nem érkeztünk, ahol zajlott az élet, mint mindig. Ő győzött, vehet nekem egy finom almáspitét!
Rengeteg ember tolongott már most, legtöbbjük kis gyereke karját szorongatva, vagy párjáét, az elszakadás megakadályozása miatt. Arcuk várakozás teli volt, kíváncsi, feszült, érdeklődő. Nem sokszor engedhetik meg a falusiak, hogy ilyen helyre jöjjenek, de kis fiuk vagy kislányuk miatt megteszik. Nagyon jó érzés végignézni a színes, sok féle tömegen, érezni a vattacukor, pattogatott kukorica és egyéb finomság illatát, s várni, hogy bejussak a kapukon túlra. Ott aztán, folytatódik a kaland.


*Blood*



- Vegyünk majd vattacukrot! - mondta a piros
- És palacsintát! - helyeselt lelkesen a kék
- De mindenképp répás pitét is. - bólogatott Eliot.
- Ahh.. Vannak akik sosem nőnek fel.. Majd ha végeztünk és lesz időnk, kaptok.
- Köszönjük, uram! - csillant fel a szemük. Bár, egy kis almás pitét én is szívesen megennék.. Ha nem épp ellenséges területen lennénk. Nem maradhatunk sokat itt, még a végén nem ússzuk meg ép bőrrel. Nem tudom, mi lesz a megegyezésből.

Visszatérni~

Nyahhoy, minna'saan! ~


... Mennyi idő is eltelt, azóta, mióta nem írtam ide! De jó újra itt ütögetni be a betűket. Hiányzott a blogger. Ööhm, hogy mégis mit csináltam mindeddig?
Sok mindent.. Tanultam gőzerővel, nálunk már most megkezdődött az évvégi hajrá, ugyanis elég sok hiányzás lesz, meg még öt napot erdélyben is leszünk.. Minden anyaggal el vagyunk maradva, mégis valahogy mindig kijön szinte naponta egy-egy témazáró.. na mindegy. És gőzerővel tanulok.
Aztán, a barátaimmal voltam, beszélgettem, hülyültem, egyszóval éltem.
És legvégül, de nem utolsó sorban, mint most, hétvégén, aludtam. -w- Jóó~sokáig. Persze csak hétvégenként szabad.. T_T
Végül pedig blogspot.com-on munkálkodtam..^^"

[( Ha érdekel valakit, az új blogok, melyeket nemrég nyitottam :
Ai..~
Magi - Fanfiction )]

Szeretnék hatalmas köszönetet mondani, azoknak, akik olvassák/olvasták a blogomat, még amikor nem is voltam!



E fenti kép a jelenlegi leges leg kedvencebb animémből (azt hiszem, már ha mondhat ilyet egy olyan ember, ki szinte minden anime végét megsiratja, hogy "Miéééért van végee??")  van, a Magi- The Kingdom of Magical-ből. (ez a 2.évad címe, az első : Magi - The Labyrith of Magical.)
Nemrég fejeztem be. Nem akartam hogy vége legyen.
Sírtam, amiatt, hogy vége lett. Felöttlött a 3.évad reménye, miután gyászomnak vége lett.
Ennyit erről. Sajnálom, amiért most csak ennyivel jöhettem, de hát.. mára ennyi tellett tőlem. Megpróbálok ezentúl írni, új részeket feltenni. 
Várhatólag a tavaszi szünetben (szertjük ám a tavaszi szünetet.. ˘3˘) fogok aktívabban írdogálni! ~ Addig is, már csak két napot kell kibírni! Ohh yeah! 


2.

Feedek
Megosztás
HTML
Powered by Blogger.hu