Lehetetlen időzítés

Küszöbön álló probléma vagyok - mit kezdesz velem?

Alice Csodaországban - 15.fejezet

~Órák

 

 

* Chershire *

 

- Alice-nyan! - kiáltottam boldogan, amint megláttam az úton felém érkező lányt - Mehetünk? A Vidámpark már ránk vár! - mosolyogtam - Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog.

- Szia Chershire! - üdvözölt - Igen.. Várj, beteszem a cuccokat, és indulhatunk. - lépett be a nagy ajtón. Még be is csukta, majd huppanást hallottam. Rögtön benyitottam, és Alice-t láttam ájultan feküdni a földön. - Mi történt? - kérdeztem Juliusra és a Lovagra nézve. Az utóbbin vértől áztatott köpeny volt, melyről patakokban csöppentek le a vércseppek, és borzasztó vérszagot árasztott. Nem csoda hát, hogy Alice eszméletét vesztette. A vér láttán mindig rosszul lesz.. Régi, maradandó emlékek miatt. Eddig még nem tudta túl tenni magát a múlt súlyán.
- Vigyük be a szobájába. - szólalt meg Julius, közben én felkaptam Alice-t - Te pedig itt maradsz. Még beszélünk. - utasította a Lovagot. Sosem tanul a hibáiból. Megint ő volt a hibás, ez alkalommal ráadásul Alice-t bántotta.

* Julius *

A lányt bevittük a szobájába, hideg vizes zsebkendővel ébresztgettük, hátha attól felkel. A Macska elmesélte ájulásának okát, múlt béli trauma miatt nem bírja a vér látványát. Bármennyire is aggódom érte, az életnek folytatódnia kell tovább.
- Te maradj itt. Már ébredezik, hamarosan fölébred. - mondtam a macskának, majd kiléptem az ajtón. Ace ott ült az íróasztalom székén.
- Hé, kimosnád a kabátom? - kérdezte. A megnevezett véres ruhadarab az asztalon hevert.
- Mi vagyok én, szolgáló lány?! - förmedtem rá - Mosd ki magad. De azonnal vedd le az íróasztalomról! Minden csupa vörös. Legalábbis mintha egy gyilkossági helyszín lenne a házam. - dünnyögtem mérgesen. - Az órákra visszatérve. Megjavítom őket. De mindig túl sokat hozol, nem érted meg? Mikor lesz ennek már vége.. - sóhajtottam fel, megigazítva szemüvegemet, és a véres kis zsákocskára figyeltem - De hát.. Ilyen ez a játék. - mosolyodtam el fáradtan.

* Alice *

Jéghideg, kellemetlen valamit érzékeltem az arcomon, - arra ébredtem fel. Az a valami egy vizs zsebkendő volt, később, amikor már levettem, tudtam meg. Semmi amnéziám nem lett, emlékeztem még arra is, hogy a vér miatt estem össze, és hogy az utolsó mondatomat Juliushoz intéztem, amelyben kijelentettem, hogy el fogok taccsolni.
- Alice, lehet, hogy ilyen állapotban nem kéne a Vidámparkba menned.. - tette bele egy pohárba a vizes zsebkendőt - Jobban vagy már?
- Mi? - nevettem fel röviden - Azt hiszed, egy kis ájulás miatt kidőlök? Soha. - jelentettem ki és kikeltem az ágyból. Ilyen semmiségektől függetlenül az élet megy tovább.
- Ühüm.. - bólintott bizonytalanul Chershire, tűnődve azon, hogy engedjen-e - Akkor induljunk minél hamarabb! - mozogtatta meg aranyos, fekete fülecskéit. Chershire macskaként is és srácként is irtó édes tud lenni. Emberként kicsit hasonlít a neko énjére, barna, száz felé álló de selymes haja, smaragdos zöld szeme, és a ruhája alól kilógó hosszú, fekete macska farok is. Furcsa lenne, ha nem Csodaországban élne. Itt viszont megszokott.
- Oké. - biccentettem vidáman.

* Kalapos (Blood) *

A díszes kis társaság közt rendet téve végre elindulhattunk, még a megbeszélt időpont előtt! Három csillagos csoda történt.
- Uram, és milyen lesz Alice? - hangzott a kérdés a velem szemben űlő két ikertestvér szájából tökéletesen egyszerre - Megmutathatjuk neki a lándzsánkat? A hétvégén fényeztük ki!
- A-azt inkább ne.. - mosolygott el zavartan Eliot - A kisasszony bizonyára nem épp ilyen fogadtatásra vágyna..
- Miért, te már láttad? - szegezték rá a tekintetüket
- Dehogy is! - mentegetőzött - Csak általában a hölgyek nem rajonganak a fegyverek iránt.
Az ablakon kinézve figyeltem meg az elsuhanó tájat, gondolataimat rendszerezni próbálva, csendben hallgattam beszélgetéseiket. Ugyan nincs nagy szerepük, de mégis jó társaságnak bizonyúlnak. Igazándiból odáig, hogy megöljék egymást sosem jutnak el, mert vagy én, vagy valami más ok közre játszik csatájuk végezetére.

* Markus *

Az a fránya dög mostánában mindig valahol a kastélyban, vagy az Óratoronynál lófrál. Aztán meg csak akkor jön haza, ha súlyosan megsérült, akkor fülét-farkát behúzva könyörög, hogy hadd maradjon.. Tsh! Nem értem ezeket a macskákat. Nem értem. Egy kutya jobb válaztás lett volna, most így visszagondolva erre a következtetésre jutottam.
Ma jön az az őrűlt is tárgyalásokra.. Mindig ezt csinálja. Még annál a lusta kandúrnál is rosszabb-, egy mocskos Maffia tag.

* Ace *

És végül magamnak kellett kimosnom a kabátomat, ráadásul még fel törölni is, még mielőtt Alice felkelt volna. Bűntetésül még egy kicsit beszélni sem tudtam vele. Nem, Julius nem egy szolgálólány, ő egy rabszolgahajcsár. Elvárja, hogy kevesebb órát hozzak neki, viszont azt nem akarja, hogy lelkek bolyongjanak az országban. Ezt másképp nem lehet megoldani, mint, hogy az órájuk megjavítjuk. Szóval amit kér, teljességgel lehetetlen.
- Ne lazsálj, Piroska! - szólt rám az ebédlő asztalnál dolgozó óramester gúnyos hangnemben. - Azok a foltok a padlómon nem tűnnek ám el maguktól.
- Igenis, Sir. - morogtam az orrom alatt. Valahogy én lettem a hibás, pedig csak a munkámat végeztem, ami azzal járt, hogy véres lett a köpenyem! Ráasásul ennek az embernek még mosógépe is van. De nem, ő nem használná, mossam ki én! Köszönöm szépen.

* Peter *

Az idő megy, megy és megy sosem áll meg. Nem akar megállni, sehogy.
Rég nem láttam Alice-t. Igazából ez nem tudom miért, de zavar. - D-dehoigyis hiányzik!  - motyogtam magamban a kastély folyósóján sétálva.
- Parancsol uram? - kérdezte egy szólgálólány
- Ó, nem, semmi! - mosolyodtam el zavartan - További szép napot! - vettem gyorsabbra a lépteimet. Az eszem egy lányon jár, amikor vannak ennél fontosabb dolgok is. Az állam ügyek..

* Alice *

Az úton Chershire rengeteget mesélt az itteni életéről, a faluról, sőt, még a viszájkodó erőkről is..
- Hé.. Öhm, Chershire. Julius-nak miért van mindig annyi munkája? - álltam meg egy pillanatra, a kék, szinte teljesen bárányfelhő mentes égre felnézve.
Egy percig ő is eltűnődött, majd magához húzott. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, de fülemet mellkasának döntve megértettem.
Katt-katt-katt!
Nem hallattszott oda bentről semmi más. Csupán egy óra másodperc mutatójának ketyegése.
A fiú még mindig nem engedett. - Most már érted? Nekünk itt semmi sem dobog, mint a ti világotokban. Az idő múlását, az életünk múlását órák mérik.
Ezért van az Óraszerelőknek ennyi dolga. Ők nem csupán átlagos órákat szerelnek.. ők a lelkeket gyógyítják meg.

Vérsziget és az álom - 6.fejezet

A tündérke reggel nagyot ásítva kelt, kinyújtózkodott, elvégezte a reggeli rutinját, majd Ellaluna keresésére indult. Nem alhatott túl messze tőle, talán egy fán kapta el az álom.
Fölreppent a cseresznyefák gallyai közé -, onnan észre véve a fa tövében ülő két lányt. Ellaluna varázslata elmúlt, mint az várható is volt. A másik lány azomban egy elég különleges szerzet volt. Hosszú, bolyhos, fekete nyúl fülek lógtak ki csipkés kalapja alól, mely illett ruhájához. Combig érő lila haja vállára omlott, légzésével egy ütemben fel-le mozogva. Showny elmosolyodott meglepődése után. Megtalálta az első szellemét, ami egyenlő volt azzal, hogy most már nem jogos a királynő a kivégzésére. Fellélegezhetnek. Ám bár gyanús, hogy ilyen csend van mindenhol, - képletesen értve. Hogy már megtalálták őket, az ezer százalék biztos. A Királynőnek a legkivállóbb hadserege van. Akkor mégis miért nem támadott?
Veszélyes kis játékba keveredtek, nem is tudván. Az egész olyan, mint egy sakk játék. Ha jól lépsz, kicselezheted az ellenséged, de észre kell venned az ő szándékait is, vagy ha nem, akkor ő csal téged csabdába.
- Jó reggelt, Showny. - hunyorgott lassan pislogva Ellaluna - Akkor ez mégsem csak egy álom. Még mindig itt vagyok, igaz? - dünnyögte álmosan. Szemei már nem is voltak olyan kisírtak, bár sebei és koszos ruhái és test részei még mindig a szörnyű élményekről uralkodtak.
- Jó reggelt, Luna. Nem, nem egy álom. Ha az is lenne, mindenképp élvezd ki minden percét, mert bármikor megtörténhet a baj. - figyelmeztette
Nyuszifül kisasszony szemei kipattantak és mintha nem is reggel lenne, máris energia dúsan csillogtak, új kalandokra várva. - Reggeeelt! - kiáltotta nagyot nyújtózkodva - Oh, szia kis tündérke. - mosolyodott el - A nevem Alice. És te? - nyújtotta ki a kezét
- Showny. - fogta meg a felé nyújtott kéz egy újját. Apró kézfejével ez számított kézfogásnak. - Örvendek, hogy megismerhettelek.
- Úgy szintén! Mikor reggelizünk? - sétált pár lépést kiérve a mezőre. A fűszűlakat már javában simogatta a nap meleg sugara, ő is közéjük terült behunyt szemekkel.
- Öhm, nem igazán tudom.. - követte Ellaluna és Showny is - Azt hiszem, majd ha oda értünk az ikrekhez.
- Megyünk valahova? Jujj, de jó! - vigyorgott még mindig a földön fekve Alice. - Öö.. jaa, hogy most! - pattant fel - Akkor, előre! - lépkedett katonásan. Jobb bal, jobb bal!
Ellaluna furcsának vélte, amiért semmi holmijuk nem volt. Csak magukat vitték, és a ruhájukat, ami az ő esetében eléggé megviselt volt. De hirtelen erős lüktetést érzett fejében, és egy hang szólalt meg, amit csak ő hallott. Feje őrületesen fájt.
Az egész egy gyerekes és naív álom. Te nem vagy itt. Te a mocskos kis világodban éled reménytelen mindennapjaidat! 
Ellaluna fogait összeszorította, szemét lehunyta, és próbálta kizárni gondolataiból a hangot, de az csak nem távozott.

Ne hazudj magadnak! - kiáltotta a Hang dühösebben - EZ NEM LEHET IGAZ! Elhiszed?! Elhiszed, hogy léteznek tündérek? Unikornisok? Mint a kislányok álmaiban? Varázslat? Nincs itt a helyed! NÉZZ MAGADRA! - ordította. - Egy valamit jegyezz meg. Neked itt nincs semmi keresnivalód. - fejezte be monológját, majd végre újra hallhatta saját gondolatait a lány. De rögtön meg is bánta. A hang teljesen összezavarta. Eddig.. eddig a elméje legmélyebb zugába rejtette el az ő világában megélt kínokat. Emlékezni sem akart rájuk. Azt hitte, itt most más lesz. Nem gondolkodott azon, mi ez a hely. Csak ment. Sodródott az árral, nem szemben. Félhetett volna, lehetett volna bizonytalan, bizalmatlan, rettegő, de ő nem tette, hanem mosolyogni próbált. És sikerült neki. Semmi más nem számított. De a hang. Olyan érzése támadt, mintha tényleg csak egy álom lenne. Mit keres itt, végülis? Hogy illik ő ide, ebbe a csodálatos világba? A tündérek és más varázslatos lények, amik csak a mesékben léteznek.. ezeket mind elfogadta, pillanatnyi habozás nélkül. De mi áll mögöttük? Ilúzió, vagy valóság?
- Ellaluna? - kérdezték felváltva Showny-k. A lány gyorsan felegyenesedett, megrázta a fejét, nyomott mosolyt erőltetve az arcára.
- Nem tudom mi történt, de hirtelen erősen elkezdett fájni a fejem. Ne aggódjatok. - próbált vigyort erőltetni.
A tündérke gyanúsan méregette, Nyuszifül kisasszony pedig az eléjük táruló látvány irányába kémlelt. Szemeiben visszacsillogott a napfény, ami épp lemenőben volt.
Egy ezer színű kaviccsal kirakott útra tértek rá, még egész régen, most pedig az véget ért, egy patak, vagy talán tavacska partján. A patakot hatalmas tölgyfák, bükkök és egyéb változatos erdei fák vették körül, de ágaik közd beszűrődött a nap lágy fénye, ami a vizen pihent meg. A mókosok még vígan hancúroztak -, a patak nem túl széles átmérője miatt jól lehetett látni őket - és egy nagy, mögötte két kicsi fekete gömbőc sietett egy bokor menedékébe. Sündisznó mama és kicsinyei. Alice szeme nem hiába időzött el annyit e tájon. Ellaluna ugyan nem vette észre az egészet, búskomor hangulatában odasétált a vízhez, és benne figyelte magát. Egy koszos, kócos szaggatott ruhájó lányt látott. Akár rabszolgának is beállhatnék ilyen külsővel.
Showny meg akarta szólítani őt, de végül csak mellé röppent. Csendben álltak, meg sem szólalva. Egy idő után Alice-nek is feltűnt az, hogy nem haladnak. - Akkor .. Megérkeztünk? - kérdezte reménykedését hangjába sűrítve. Nagyot ásított - Nem vagyok álmos, csak tudjátok ennyi út után..

- A barlang jobbra van. - jelentette ki Showny, de még mindig előre nézett - Csak a fák eltakarják. - magyarázta. Valamin töprengett, de végül csak elhessegette a dolgot - Remélem otthon találjuk őket. - repült bal felé.
- Showny.. - szólt vigyorogva Alice - A jobb oldal erre van.. - mutatott a helyes irányba.
- Elnézést, lelkileg nem itt jártam! - lőtt ki gyorsan, hogy utolérje a két lányt.
Ekkor egy fiatal fiú sétált feléjük, komor tekintettel.

Nyahhoy! :"3



Annosa.. ^w^" Csak gondoltam írok, mert öö.. írhatnékom van. :3
Jól haladok a történetekkel, hamarosan, - gőzöm sincs mikor.. xd - már olvashatjátok is! ^^ Addig is, van pár cuki képecském számotokra~
Nyan, amugy meséltem már a feltevésemet? Ti, olvasóm, olyanok vagytok mint a tündérek! Tudom, hogy léteztek, ugyanis látom a statisztikán, hogy valakik igenis nézik a blogomat.. Olvasó-tündérek vagytok. ^O^ Akik nem mernek kommenteket írni.. :c  [ Megjegyzés.: Nyugalom, nem foglak ezentúl tündérkéknek szólítani.. xD ]
Ééés ~ vége ennek a félévnek is. Végre. Túlvagyok rajta. Ráadásul egész jók lettek a jegyeim. Csak matekból lettem hármas.. De szerintem az is csoda.. Huh, én sosem fogom érteni azt a kínai -, nem is japán - nyelvet amit a tanárnő mormog.. ( még ha japán lenne, legalább érteném. owo ) De most aztán év végéig mindent ki kell javítsak, mert ez már beleszámít a gimnáziumi jelentkezésembe! :"s
Ami sajnos azt jelentené, hogy újra ritkábban lennék fent. De nem! Valahogy megoldom, hogy írni is tudjak + tanulni is. x"o

 

Kedvencem. *w*

 


Usui.. x"D

 



Natsuki-kun pizsije a legcukiiibb!! >W< 

Tedd az újjad a szivecskére. :3

Inkább megenném őket, minthogy járjak bennük. x"3




Nyan~ Remélem tetszettek a képek. ^^ ~


 

 

Random.

Gőzöm sincs mit csinálok, csak ülök a földön, kint a jéghédeg fűben. Még csak nem is a saját kertünkben. Hanem valahol egy dombon. Oda kerültem mert oda mentem, ilyen egyszerű. Fázom, hideg a kezem, átfut rajtam a borzongás, de csak megkövülten tűröm a fájdalmakat, jól esik jelen pillanatban. Cole St. Clair, ő az, aki megdobogtatta a szívemet, és akiért most könnycseppeket hullatok, amik talán nem sokkal később oda fagynak az arcomra. Tél van, a hó bármelyik percben beállhat, és én pont azt a percet választottam, hogy megnyissam a lelkemet. Jó volt a háttér zaj hangja a természet a szél zúgása és az egyszerű csend összekeveredett harmóniája. Cole egy híres énekes volt, a NARKOTIKA rockbandában. Cola az egész életét elcseszte, mielőtt még más megtehete volna. Cole vérfarkassá változott, mert még jobban akarta, hogy fájjon, nem tudom mit akart, de szerintem erről volt szó. Cole jelleme lenyűgöz, minden álmom lenne vele beszélni. cole St. Clair egy könyv karaktere, és én teljes mértékben belé estem. Ám nem csak ez a gond, természetesen nem csak ez a gond, ha csak ez lenne a gond elnyomnám magamban és boldogan mosolyogva élném naiv kis gyerekes életemet mint eddig tettem, tudatosan. A gond az, hogy nem értem az életet, vagy az élet nem ért engem, bizonytalan vagyok a gondolataim összemosódnak zavaros az elmém csak betűket látok amint kavarognak, de olyan gyorsan hogy majdnem nem is tudom elolvasni mit jelentenek a betűk sosem érnek véget nincs pont vagy vessző esetlen kérdőjel a végükön csak jönnek és jönnek és sosem akarnak elmenni a betűk nem fognak elmenni. De én el akarok menni, el innen, el Mercy Fallsba, el Minnestovába, el innen, messze de nagyon messze, sosem jönnék vissza, itt hagynék mindent. Távol mindentől ami bizonytalan távol nagyon távol talán nem boldogan élnék, de élnék és tudnám amit csinálok. Talán beszélhetnék cole St. Clair- al és jobb lenne. Akkor biztos minen jobb lenne, mert ebben a pillanatban azon kívűl hogy egy vérfarkas harapjon meg másra sem vágyom, el tudná valaki hinni? Nyilvánvalóan őrült vagyok az vagyok mert az vagyok, nem tudom miért lettem az egy újjabb dolog amit nem tudok és nem is fogok megtudni csak a gondolataim sebesen elkúszó áramlatából horgásztamki nagy nehezen, majd visszaesik valamikor a vízbe, és akkor aztán talán örökre eltűnik, vagy visszajön és ott lebeg mélyen a tudatalattimban csendesen szólongatva. Fáj a fejem, de örülök neki hogy kikészíthettem magamat. Fáj a fejem és nézem ahogyan apróm, fehér, szabálytalan kis pöttyök hullanak az égből leérve elolvadni a földön. Bár pille az én nadrágomat választotta, így szép kis foltos lesz hamarosan, remélem az lesz mert akkor talán meg tudok fagyni. Teljesen elvesztettem az uralmat a fejem felett csak bámulok magam elé és halgatom azt a sok mindent ami odabent van és el szeretnék menni. Majd valamikor elmúlik, valami lesz ezután is gondolom mert kell legyen, mert most nem álkl meg az élet megy tovább egyszer csak történik valami és akkor véget szakít ennek a pillanatnak és vége lesz és eltűnik a tenger mélyére a fölöslegesen talán fölöslegesen lehullajtott könnyeimmel együtt mert ott van a helye.

Boldog új évet, történetek, tervek, ilyesmik.. :3

Nyahoy! ^w^


Lola itten van, teljes erőbedobással, a félévi hajrá közbe ( csütörtökön osztályozó értekezlet.. :"S ) billentyűjét püfölve.
Ühm, bátorkodom megkérdezni mi újság. Bár választ úgysem kapok.. ^^"
Akkor mesélek én.

Life.

__^--^___
^( OwO )^  
___˘-˘__
Mostanában ezerrel tanulok, de este azért időt szánok az írásra, és a drága anime nézésre. :"3 Igen, megnéztem vagy öt-tíz animét a téli szünet + azután való héten.. x"3  Nya, amugy most egy csomót részt várhattok! Ráéreztem (végre) újra a Lehetetlen időzítésre, beüzemeltetem a rég elfejtett történeteimet, név szerint : Álom és valóság, Vérsziget és az álom, Végső remény.
Oh, és mivel baromira zavar az, hogy két történet címemben is szerepel az "álom" szó, az Álom és valóság c. törit átkeresztelem Musik _ Life - re. Csak kisűl belőle valami, nem de? OmO Remélem!!! >w< Nyugalom, egyébként minden okey. Régóta nem olvashattatok, igaz? :c
Kinek hiányoztam? * reménykedik, hogy valaki jelentkezik, miközben tudja hogy senki nem fog.. xD *
Jól van-jól van.. nem is húzom ilyen fölösleges kérdésekkel az időt. ˘^˘
Nyaszóval! Az új évi listámat bepötyögöm, hátha érdekes lesz. C:


~ § ~ Lola 2014-es tervei : ~ § ~


Befejezni legalább egy történetet! >w<
Sok-sok :
• könyvet kiolvasni
• animét megnézne
• mangát elolvasni
• történetet írni
• nevetést, őrültséget átélni a barátaimmal
emléket szerezni, boldogat, szomorúat, mindegy, hisz ilyen az élet! :)
Megírni egy regényt.
Jól tanulni.

+1 Megpróbálni jó kijönni magammal, és lehetőleg a szüleimmel is. 




Nya-nya? :"o Hát, nincsenek túl világmegrendítő terveim, de ezek nekem fontosak. :"3
Ennyi is lettem volna, most folytatom a fejezetek írását! ;)

~ Lola

20.Lehetetlen időzítés

Nyan-nyan, újra itt a Lehetetlen időzítés! ^^ Ezentúl megpróbálok gyakrabban írni! :3



Jó. Oké. Semmi baj. Ő nem vámpír. Csak félig. Nem fogja kiszívni a véremet.
Viszont. Egy fiúval fogok aludni.
De. Nem leszek egyedül. Itt van nekem Po... Hol van Pocky??
- Hé, Pocky! - üldöztem az ide-oda repkedő ( egyébként elkezdtem Pocky gyanánt gondolkodni azon,hogy hogyan tudnak repülni a sárkányok..) kis állatkát.
Mire elkaptam ( és rájöttem hogy vacsorázott épp;bogarakal) John már el is aludt.
- Jó éjt.. - suttogtam,és én is nyugovóra tértem.

Reggel a fejemre csöpögő folyékony valamire -, hideg vízcseppekre ébredtem, amik átjutottak a barlagon, vagy mi és pont fölöttem volt kedvük lecsepegni. Kedves, mondhatom. Ám ez a barlang igen réginek és elnyűttnek tűnt, így nem csodálkoztam volna ha egyáltalán a reggelt nem éljük meg, mert eltemetnek a kövek.. Könnyebbűlten fellélegezhettem. Nem azért, szeretem a kalandokat, de inkább maradnék a "kevésbé életveszélyes" szintűeknél. Ez már vészesen súrolja az "életveszélyes"-et a mércén.
John már ébren volt. (ajaj, ez azt jelenti hogy látott alvás közben?!) És a tegnapi termosztjából szürcsölgette a vért a barlang bejáratánál egy kövön ülve.
OMG! Olyan.. helyes.. volt.. ahogy... a.. nap fénye megvilágította kócos haját.. ahogy..
- Aú!Pocky! Nem vagyok kaja, érted? - suttogtam, mert kis barátom szépen elrontotta az idilli "leskelődök" pillanatomat, és John felém nézett.
- 'Reggelt! - mosolygott rám álmosan, amitől szerintem jócskán elpirultam
- N-neked pedig jóéjtvágyat! - motyogtam
- Kösz. - bólintott folytatva az "evést", kényelmesen elhelyezkedve nézte a reggeli tájat. Csend keletkezett, ami miatt úgy éreztem fel kell tennem azt a kérdést, amely rég óta zavar.
- Öhm, aaakkoooor... - húztam el nagyra ezt a szót - Öhm...Szóval.. - birizgáltam az ujjaimmal a hátam mögött. - Most hogy izé, engem itt hagytak, neked pedig nem lett társad...
- Mire akarsz kijukadni? - vigyorgyott. Pedig pontosan tudta!!
- Hát hooogy talán... na jó! Az erőm még nem teljes, nem maradhatok örökké ebben a barlangban, és előbb-utóbb valamilyen szörny felfal ha nem segítesz és mivel se nekem, se neked nincsen társad gondoltam folytathatnánk eggyütt! - nyögtem ki egy szuszra - Igazán nem leszek a terhedre! Ígérem! - csuktam be a szemem várva a válaszát. Nem csodálkoznék, ha inkább itt hagyna.. Az én szerencsétlenkedésemmel talán nem is olyan biztos az ígéretem, miszerint nem leszek a terhére..
Direkt nem szólalt meg percekig. Ebben biztos voltam, ugyanis már rég biccentett egyet magában, csak élvezte hogy kínozhat.. Pár perc múlva végül megszólalt :
- Rendben.
- M-mi? - csodálkoztam. Pocky a hajamat tépdeste, nem tudom miért, de ez akkor abban a pillanatban legkevésbé sem zavart.
- Mondom oké. - szállt le a barlang bejáratának jobb oldalán elhejezkedő nagy kőről
- K-komolyan? - vigyorogtam szélesen az örömömet nem leplezve
- Ha még egyszer megkérdezed, lehet hogy meggondolom magam.. - fenyegetőzött
- K-köszönöm!! Majd Pocky harcol helyettem! - ajánlottan fel
- Tűzgyujtásra ha jó az a gyík.. - legyintett. A válasz dühös füstfelhő és egy hej. Gondolom érthető hogy hármunk közűl ki mit mondott..
- Semmi-semmi. Csak pakolj össze és menjünk már innen. - lépett a hálózsákjához. Ő már el is kezdett szedelőzködni.
- Öhm, de akkor hova? - vetettem fel
- Gőőzöm siincs. - dalolta viccesen. Milyen jó tudni! Mintha ez lenne a világ legviccesebb dolga. Nekem semmi bajom sem volt a bentlakásos sulival, oké, meg minden. Túlélem a szüleim nélkül, nem vagyok az a fajta apuci/anyuci elkényesztetett kicsi lánya. De azt nem mondták sajnos, - talán elfelejtettek tájékoztatni - hogy a kirándulásokkor szörnyekkel kell harcolnom, a barátnőm egy boszorkány akinek beszélő macskája van.. és a többi. Inkább meg sem akarom tudni még miket rejt ez a suli..

Ez a táska feltűnően könnyebbé vált, mint tegnap volt. Ennyi mindent ettünk volna? Nem, az nem lehet. - Nem baj, ha egy picit megállunk? Valamit meg kell néznem.
- Legalább a következő folyóig menjünk el. Már hallom. - nézett előre John.
- Huh. Jó.
John irtó gyorsan tud menni. Még hogy lusta! Mese habbal. Azért csak megmutatkoznak a vámpír képességei. Igazából elég furcsa, de nem lepett meg ez a vámpíros dolog. Pedig eddig nem is álmodtam volna a vérszívó emberek létezéséről.. És akkor ilyen hamar felfogtam, elfogadtam.. furcsa, de mivel John-al először mint ember ismerkedtem meg, nem félek tőle. Ez olyan agyban döntődik el a kérdés fajta.
A folyóhoz érve, - tényleg nem volt túl messze - ledobtam a táskámat, ami szinte semmit sem huppant. Kinyitottam. Jó ideig csak néztem pislogás nélkül. Az óriási táska, tele kajával, meg mindenféle hasznos cserkész dolgokkal, szinte teljesen üres volt. Csak olyan dolgok maradtak, amik műanyagba voltak csomagolva..
- Po-pocky! - nyögtem ki végül nagyot nyelve - Nem tudsz véletlenül erről? - néztem rá szemrángások közepette.
- Nyugi van, Leila! Nem áll jól neked az ideges szerep. - hűtött le kedvesen. Picit elpirultam, de abbamaradt a szemrángás efekt. Olyan jó érzés hallgatni, amint kimondja a nevemet..  - Túl kicsi ez a gyík.. hogy vihetett volna el ennyi mindent? - szegezte rám gesztenye barna tekintetét.
- Tényleg, miért nem vérvörös a szemed színe? - húztam fel kérdőn a szemöldököm.
- Miért lenne az? Hát.. mondtam hogy én valami hibrid vagy mi a franc vagyok.. szóval csak ha vért iszom változik át a szemem színe. - eközben arcot mosott a patakban, reggeli mosakodás gyanánt. Bennem is felmerűlt, hogy jó lenne valahogy fogat mosni, arcot, és talán le is tusolni, de ez utóbbit már el is vetettem amikor Pocky rám támadt. Most már csak egy apró kícsóak vagy gyaknak néz ki, ami lebeg, de akkor és ott egy félelmetes sárkány volt. És John elmondása szerint még több fenevad, - szörny ólálkodik mindenhol, ezért kikövetkeztettem hogy valószínálek vízben úszkálni nem a leg biztonságosabb dolog.
- Szóval, visszatérve erre.. - csatoltam vissza a hátizsákom zsebeit - Senki nem hallott semmit? - néztem kisállatomra és John-ra felváltva. Nem, senki nem hallott semmit.
Remek. Akkor élhetek popkorn-on és chipseket! Legalább a nachos szószt és a nachost meghagyták.
- Hé, ha nagyon éhes vagy, meg kóstolhatnád .. - billegtette meg a kezében a véres termoszt - Nagyon finom. - tényleg finom lehet, de nem nekem. Inkább maradok a nachosnál és a többi egészségtelen műkajánál, ami megmaradt.
- Kösz nem. Maradok a mexikóinál. - dobtam fel újra vállamra a bazi nagy hátizsákot, jelezve, hogy tőlem folytathatjuk az utat.

02.Lehetetlen időzítés - Emlékek zavara

Amikor befejezték a szüleim az élménybeszámolót, elkezdtek engem faggatni. Hát igen, több mint száz év alatt sok minden történik az emberrel, még ha halhatatlan vámpír is.
- Emlékszel a naplódra?Amit még akkor kezdtél el írni amikor ...
- Amikor az egyetembe jelentkeztem -fejeztem be a mondatát.
,Hah.. Azóta megtartották? Ez nagy hiba volt. Nem tudom, szeretném-e újra átolvasni.. Az emlékekkel teli oldalak..'
- Kicsim, nem akarod el olvasni? - kérdezte anyu, miközben kivette apa kezéből a naplót, és felém nyújtotta.
- De,igen,csak nem itt,majd később. - mondtam,de azért elvettem,és mint valami kincs,eltettem a szobánkba,a párna alá.
,Majd ha mindenki lefeküdt,olvasok.' -Így is tetem.miután mindent megbeszéltünk,a szüleim a vendégszobájukba mentek,és nyugovóra tértek.
- Na, menjünk mi is.. Lassan reggel van, munkába kell mennem. - mondta, azzal levágódott az ágyba, és szinte rögtön tudtam,hogy elaludt.

,Na, ez gyors volt, akkor kezdjünk is neki.' Természetesen a többes számot csak saját maga bátorítására használta.Azzal elkezdte fellapozni a naplót. A betűk édes, és szomorú emlékekről árulkodtak.
Úgy döntöttem, vissza térek egy kicsit az időbe.. felelevenítem a múltat. Mindent, ami akkoriban volt sorsdöntőnek tartok most. Viszont érdekesnek vélem, hogy anno még nem is sejtettem semmit.. mindegy is. Vissza a naplóra.

,Ha úgy érzed, hogy rosszkor rossz időben vagy,
Nézz szembe a jelennel, és tudd hogy te mindig önmagad vagy!'

01.Lehetetlen időzítés - Amiért minden elkezdődött

Egy „Gyere, elmegyünk valahova.” Kijelentéssel John kisétál a kocsi kulccsal kezében. Bizonytalanul, de követtem, beültem mellé az első ülésre. Hogy hova visz engem, azt nem tudom, csak azt, hogy bízom benne, ezért vele megyek. Mikor hátrapillantottam az útra, nem láttam semmit a sűrű köd miatt. A sáros, vizes levelek a járdákat beborították nagy halmokba rendeződve. Megannyi színben pompázhattak, bár amikor elhajtottunk mellettük, csak nagy halom.. nem is, inkább egy körnek tűntek a homályban. Beszélgetni akartam, kérdezni akartam, de John irtó fáradtnak nézett ki, így inkább úgy döntöttem, nem rombolom az agysejtjeinek számát, csendben maradok. John hálásan bólintott, mosolygott egyet. Körülbelül fél órát utaztunk, mert nem volt túl nagy forgalom a mi kis városunkban ebben az órában.

- Megérkeztünk. – Egy templom előtt parkolja le a kocsit. Nem tudom, mit akarhat ezen a helyen. Kérdőjelek jelennek meg a fejem fölött, miközben gyanakodva fellépek a kőlépcső első fokára, de látom, hogy John nem megy fel.
- Ne aggódj, mi nem megyünk be. - nyugtat meg. Nekidől az omladozó kőből készült korlátnak, lecsukja a szemét.
- Akkor..? Miért jöttünk egy ilyen helyre? - kérdezem, mert még mindig nem értem, hogy lehet ilyen nyugodt.
- Várunk valamire. Egyelőre csak ennyit mondhatok. - Rám mosolyog. Ez jó jel. Legalább nem valami rosszra kell számítsak.

Jól van. Ha nem mondja el, hát nem. De.. Talán mégis tudnom kéne? - Az alatt a jó pár év alatt, amit együtt töltöttünk, már sikerült megismernem eléggé ahhoz, hogy tudjam, meglepetést tervez nekem. Mindig is szerettem az ajándékokat, csak azt a részét nem, amikor várni kell rájuk. Mégis, most próbáltam túltenni türelmetlenségemen.
- Hmm.. - kezdeném, de csak ennyit mondhatok, mert amikor épp kérdezősködni kezdhettem volna, kinyílnak a nagy ajtók és..
- Anya, Apa! - rohantam fel, hogy megöleljem őket. - Ti? Itt? Hogy-hogy? Miért egy templomban? Jól vagytok? Biztos sokat utaztatok, fáradtak vagytok? Hol fogtok aludni? Ugye nálunk?  - üdvözölöm a szüleimet, miközben széles ívben mosolyogtam Johnra. Tudom, hogy nem nagyon bírják egymást, mégis beszélt velük, elhozott. Hogy én milyen szerencsés lány vagyok, John mellett!
- Drágám, mintha ezer éve nem láttunk volna! - ölelt vissza Apa kedvesen. Olyan megnyugtató volt annyi idő után újra hallani a kedves hangját.. Rögtön régi mondandói kavarogtak a fejemben.. Mint például.. "Leila, kicsim.. olyan szép a hajad! Mint a nap, olyan narancssárga!" , "Leila, elkésel az iskolából!" , "Leila, fürdesd meg a kutyát!"..
- Egyszerre csak egy kérdést! - mosolygott Anya is. Miután kibontakoztam Apa öleléséből, hatalmasat kapott Anya is. Az ő lágy, kellemes és megnyugtató hangja is kimondhatatlanul jól esett szívemnek. Mert, valljuk be, jó sok minden történt a múltban.. De attól még ők a szüleim. Ha úgy vesszük.
John felszalad a lépcsőkön, hozzánk érve a szüleim bőröndjeit megragadja.
- Ezt otthon is meg tudjuk beszélni, nem? -

Haza indulok. A szüleimmel együtt. Nagyon boldog vagyok, hogy viszont láthatom őket, nem is gyanakodom, nem is kérdezősködöm többet ennek okáért. Világutazók, lehet, hogy egyszerűen csak meg akartak látogatni. Ők szeretik ezt a munkát, de azt is tudom, hogy hiányzom nekik. Ezért ha tehetik és ha szabadságot kapnak, mindig meglátogatnak minket.  
Egész úton beszélgettünk. A szüleim meséltek, én pedig kérdezősködtem, mindenről. Nagyon-nagyon fel voltam dobva, hogy végre a teljes családommal lehetek. Mert John ugyan a barátom és együtt élünk, azért egy nagy házban ketten lakunk. És néha jó, ha vendégeink jönnek, betöltik a nagy ház üres hatását vidámsággal.
Hirtelen bele gondoltam -, amikor kiszálltam a kocsiból és a mi házunk felé baktattam -, hogy mennyi minden történt az elmúlt száz évben.. És hogy mennyire más lehet a nézőpontunk.. Mindkettőnknek. John-nak és nekem. De ezt hamar elhessegettem, mivel a szüleimre  figyeltem. Amikor bementünk a házba, a sütő órája, ami talán az egyetlen jól működő óránk, hajnali egy óra két percet mutatott. Ám attól még ez minket nem gátolt meg egy jó kis vacsorára, a szüleimmel együtt. Még John is megpróbálta odatenni magát. 

Alice Csodaországban - 14.fejezet

~ Szivárvány

*Alice*

Reggel dörrenésre riadtam fel. Az ablakon kinézve még elkaptam a villámlás fényét. Sötét volt az égbolt, és a vízcseppek csak úgy zuhogtak erősen egymás mellett esve,-szinte falként. Ezt neveznék felhőszakadásnak? Bizonyára.
Kivánszorogtam fáradtan a nappaliba, ahol Julius ült egy kávé mellett az étkezőasztalnál.
- Szép jó reggelt.. - motyogtam.
- Neked is. - üdvözölt
- Téged is ez az ítélet idő ébresztett fel? - ásítottam egy nagyot nem leplezve álmatlanságom
- Már jóval előtte talpon voltam.Sok a munka a villámlások miatt.
Bár nem értettem hogy mi köze a villámlásoknak az órákhoz,azért bólogattam.Egy ideig csak bambultam magam elé.
- Melyik szó nem volt érthető abból hogy sok a munka?
- Hm? Jaaaa... - szökkentem fel - Máris öltözöm! Nem,előbb egy kávét veszek be,fáradtan nem jó dolgozni.. Izé, te csak kezd el,mindjárt jövök! Pár peerc.. - siettem be először véletlenül a raktárba (az ajtókat még keverem) majd a konyhába.
Egy gyors kávé,majd mosakodás végül elkészülés,átöltözés. Szerintem rekord idő alatt megcsináltam mindezt. Ráadásul még a dörrenések zajától is minden percben meg kell álljak kezemet füleimre téve.
Ma egy hosszu újjú felsőt választottam,rá egy lenge kék,a vállnál buggyos anyagú ruhácskát. Nem volt túl hideg a toronyban,mert a két hálószobában és a nappaliban fűtés van,de inkább felöltöztem.
A villámlásoktól illetve dörrenésektől egészen kicsi korom óta félek. Kislány koromban mindig a szekrényembe bújtam be. Amikor már nagyobbacska voltam, és már nem volt illendő,egyszerűen csak összegömbölyödtem mint a kis süni, fülemre tapasztottam a kezem,és erősen becsuktam a szemem. Ezt csinálom most is.
Amikor esik,vagy dörren.. Mindig olyan érzésem van, hogy valaki rémségesen haragszik rám. Annyira, hogy azt kívánja csapjon belém a villám.
Talán ez is közrejátszik a félelmemben. De hát, nincs mit tenni. Julius szerint ez a nap ilyen lesz.
- Milyen évszak van? - kérdeztem egy kosár megszerelt órával a kezemben
- Az ősz most veszi kezdetét. Ez az első zivatar.
- Ühüm. Nálatok vannak hónapok? - bátorkodtam feltenni ezt a kérdést is
Julius szemöldökét ráncolva hümmögött és rázta a fejét.
- Oké kö -
Bummm! - egy óriási dörennés hallatazott,és több mint tíz másodpercig el sem halkult.
Kiejtettem a kezemből a kosarat,-szerencsére a tartalma nem törött el - és a jól ismert pózomba kucorogtam,várva a hatalmas égszakadás végét.
A szívem hevesen vert. Ez idáig ilyen rettenetesen hangos csattanást még nem éltem meg.
Végre elhallgatott.. - motyogtam zakatoló szívvel,ilyedt hangon.Felnéztem,és Julius furcsálló tekintetével találtam magam szemben.

*Chershire*

Nya..Ez a barlang nagyon unalmas..És a dörgések...Alice-nyan biztos nagyon megijedt tőlük.Talán most is egy szekrényben kuporog egyedűl,remegő szívvel..
És még csak nem is tudok semmit sem tenni érte.Míg a vízcseppek zuhataga el nem áll esernyőm híján nehézkesen juthatok el hozzájuk..
-Nyaa!!
Addig is,ápolom a karcolásaimat.

*Peter*

Elkezdődött az ősz.Az idő nagyon hamar telik.. - csóváltam a fejemet.
Gyűlölöm az esőt.Utána mindig rengeteg sár marad.Koszos cipők,fecsegő szolgáló lányok..
És még valami,ami számomra már meg sem történt.

*Julius*

A lány hangos robaj hallatára ijedten összekucorodott,és míg el nem halgatott az,fel sem nézett.A teste remegett,áramlott belőle a félelem és gyámoltalanság.
Legugoltam mellé,és gyengéden megérintettem a fejét.
Amikor arcát rám szegezte,könnyek patakzottak róla.
- Mi-mi a baj? - csodálkoztam
- J-julius t-te tudod..tudod ho-hogy milyen a-az ha f-f.. - zokogta szaggatottan beszélve.
- Álj,-álj.. - csitítottam - Először szépen letörölöd a könnyeidet. - álltam fel egy zseb kendő után kutatva. - Tessék.
Hálásan elvette,és először kifújta az orrát,majd elkezdte a kezével szemeit törölgetni.
- Na most próbáld el mondani. - mosolyogtam rá bíztatóan
Megrázta a fejét.Akkor várunk.

*Alice*

Még nem tudnék rendesen beszélni.Fenébe a gyenge idegzetemmel!De azért felállni felállhatok.
- Gyere,csinálok neked egy kis forrócsokit,benne vagy? - indult ki a dolgozó szoba ajtaján Julius
- Ü-hüm. - aprót mosolyogtam
Le kell nyugodnom.Mit is akartam volna mondani Juliusnak?Már mindegy.

A forró csokis csészét kezeim közt tartva felmelegestem,és a légzésem is egyenletessé vált.
- Köszi,Julius!
- Mi történt? - nézett a szemembe
- F-félek a villámoktól! - hadartam
- Hé,ezt most értenem kellett volna?
- Félek a villámoktól. - suttogtam lehajtva a fejemet.
- És mi ebben a szégyellni való? - nevetett fel
- H-hát hogy ilyenektől félek... - pirultam el.Elég kényes téma ez számomra,bárcsak hagynánk végre!
Julius fenevetett. - Mégis mit kell ezen szégyellni?Mindenki fél valamitől.
- Ühm. - bólintottam,és elidőztem az ablakról leguroló vízcseppek versenyének tanulmányozásával.Már nem dörgött,az eső sem volt olyan durva,talán mára ennyi lesz.
- És te,mitől félsz? - tettem le az üres kávés csészém
- H-hát.. - motyogta - A hörcsögöktől.
Ezen jót nevettem.A nagy,magas széles vállú,izmos Julius fél egy apró kis állatkától?
Szemétség felőlem,de akkor is olyan hihetetlen.
- Most lebuktál Julius.. - nevettem
- De miért? Egyszer az egyik kis fenevad megharapott. Begyulladt az újjam és be kellett kötözni,így pár napig nem dolgozhattam. Gondolhatod,mi volt.. Amióta a háborúk folynak nincs nyugtom. Egy napot sem hagyhatok ki.. Szépen fel is gyülemlettek az órák.. - mentegetőzött - És ráadásul még most is itt van a nyoma. - mutatta meg az újját,amin valóban két apró fognyomot vettem észre.
Furcsán néztem rá. - Uhh.. De.. Háború? Kik közt? Héé, Juliuus ne menj el! Elállt az eső is! - szaladtam az ablakhoz - Még szivárvány is van! Nézd, de gyönyörű!
- Akkor megkérhetnélek hogy bemenj a városba a kovácshoz? Egy csomag apró szeget kell venned. A pénzt már elintéztem előre.

- Persze! - biccentettem vidáman a szivárványtól kapott erőm miatt
- De azért esernyőt vigyél magaddal! - figyelmeztetett.
- Igenis!

Út közben eszembe jutott a vidámpark és Chershire. Azt mondta, kora délután jön értem. Addig bizony van időm.

*Vivaldi*

Újjabb dörgés hangja bolygatta meg a palota csendjét, miközben én unottan halgattam a jelentéseket a király mellett. Kétségtelenül én hozom a fontosabb döntéseket, de a korona az övé, meg a trón is. És hát, nem tehetek ellene semmit. Végtére is, a felesége vagyok, vagy mi. Persze kényszerből, de úgy érzem.. megérte. Én kaptam a szinte legmagasabb kártyalapot.

*Ace*

A szokásos munkámat végeztem. Öltem, mert ezért fizetnek. Nem túl barátságos egy dolog, de amíg egy maszk eltakar, én csak egy köpenyes árnyék vagyok. A lelkeket kell begyűjtenem, amit egy kardsuhintással megtehetek..
- K-k-k... - szakadozott az óra, majd végleg leállt a ketyegés. Hatalmas dörejre felkaptam a fejem, aminek a következményeképp szemembe hulltak az esőcseppek. Nem zavart túlságosan, de jobbnak láttam továbbállni. Összeszedtem a zsákmányt : csupán egy közepes méretű zsákra való jutott, és kardomat a helyére csúsztattam.
- Ez van, srácok.. - suttogtam.
Futni kezdtem az esőben, kabátommal védve a lelkeket.

* Kalapos *

-
Uram, minden készen áll az induláshoz! - hajolt meg Eliot - De nem vagyok biztos benne, hogy biztonságos ötlet erre a két kis csirkefogóra hagyni a kastélyt.. - nézett a kapu őr ikrekre.
- Ugyan miért?! - kiáltottak egyszerre - Te bezzeg mehetsz a vidámparkba! Örülj a szerencsédnek.. Nekünk itthon kell unatkoznunk!
Mindig is vicces társaságot nyújtanak ezek hárman.. persze amíg meg nem ölik egymást.
- Hé-hé! Mi lenne ha ti is jönnétek? Van elég katonám, aki vigyázhat a házra.
Elengedték Eliot-ot a faltól, ahová eddig két fegyverükkel szorították. - Tényleg? Köszönjük! - lelkendeztek - Hoy, Mr.Sárgarépazabáló! Bleee!! - nyújtotta ki a nyelvét a kék ruhás, azt hiszem Dee - Mi is megyünk vidámparkba - mi is megyünk vidám parkbaa!! - kántálták vigyorogva most már mindketten. A harcuk ezzel újraindult.

* Alice *

Julius azt mondta, menjek el a kovácshoz..
De azt nem, hogy HOL VAN A KOVÁCS!
Bolyongtam egy kicsit a városban, szét néztem az eladók portékái közt, vettem egy lángost, megcsodáltam a tér közepén álló szökőkutat.. És megtaláltam a kovácsműhelyt. Pontosabban a kovács talált meg engem, - épp haza tartott, amikor elhaladt előttem -  de egy és ugyan az..
Szóval, sikeresen megszereztem a szegeket!
Haza, vagyis az Óratorony felé tartva boldogan szívtam, be a friss, eső utáni levegő illatát, néztem fel at égre, ahol még mindig látszódott a szivárvány haloványan.
- Alice-nyaan! - kiáltott már messziről Chershire - Mehetünk? A Vidámpark már vár ránk! Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog! - mosolygott rám kedvesen
- Szia Chershire! - üdvözöltem - Igen.. Várj, beteszem a cuccokat, és indulhatunk.
- Julius.. - suttogtam - El..fogok..taccsolni.. - motyogtam, majd mint minden ájuló embernél, nálam is elhomájosodott a világ és beállt a sötét. Az utolsó, amit láttam, az Molly volt, a kis kalitkájában..

 


2.

Feedek
Megosztás
HTML
Powered by Blogger.hu