Reggel van. Egy új nap reggele, egy új nap, amikor túl kell élnem.
Jöhetnek a kihívások, állok éléjük.
Megmozgatom a fülemet, kinyitom a szememet, de azonnal visszacsukom, mert még túl sok nekem ez a fény. A barlangba, - ahol a csapatommal élek - besüt a nap. Újra kinyitom a szememet, mert a nap sugara játékosan csiklandozza az orromat. Most már a fejemet is felemelem. Jöhet egy jókora nyújtózkodás.

Jó is egy teli hassal való lefekvés után egy kényelmeset aludni!
Körbenézek, hogy felkeltettem-e valakit. Nem. Remek. Egyedül szeretek lenni, meg amugy is, korán van még. Úgy is csak morognának rám, ha véletlenül fel merészelném kelteni akár egyikőjüket is.
Apám a falka vezére, a területünk megkoronázatlan királya.
Kisétálok óvatosan, puha mancsaim hangtalanságát élvezve, és amint kiérek a barlangba, ahol már bátortalanul kel fel a nap, leugrálok a sziklák mélyedéseit használva lépcsőnek.
Boldog vagyok, amiért élek. Nincsenek gondjaim, kivétel ez alól a túlélés. A pillanatban élek, nem a múltban, és nem is a jövőben. Fülelek, hallgatózok. Afrika általános hangjai ütik meg a fülemet - születésem óta ez az altatódalom. Idegesítő szárnyasok rikoltozása, rovarok zümmögése, fűszálak rezzenése. Majmok makogása, madarak szárnyainak suhanása.
Nem érzek veszélyt, a levegő friss, a fűszálakon még látni lehet a zuzmarát : értékes víz, ha nincs máshol. De most éppenséggel nem vagyunk vízhiányban, kivételesen. Így hát csak a mancsomat mosdatják meg a kis vízcseppek. Beleborzongok a hidegbe. Viszont jól esik. Lesz ennél melegebb is. Akkorra elraktározom ezt az érzést.
A folyó felé sétálok, komótosan, nem sietve. Félni nincs kitől, inkább féljenek ők tőlem.
Kihívom a tiszteletet. Nem kímélek senkit, aki semmibe vesz. Csúcs ragadozó vagyok. Egy büszke állat az oroszlánok nemes véréből. A folyónál már akad egy kis tolongás, de puszta jelenlétemmel utat vágok magamnak. A folyó közelében élő kanalasgémek felröppennek, a szememmel követem először rendszerezetlen, majd rendszerezett alakzatukat. Ők ráérnek inni, de én most vagyok szomjas. A folyó széléhez lépkedek, ahol a - már - langyos víz kicsit megérinti a karmaim szélét.
Mintha meghajolni előttem, és megcsókolná a lábamat alázatosan.Szeretem ezt az uralkodói érzést.
Gyorsan lefetyelem a vizet, mohón, mert jól esik. Közben a víz visszatükröz engem. Le sem veszem a hullámokról a szememet, bár a füleim minden pillanatban hallgatóznak. Egy zöld szempárt látok a víztükörben. Aztán feljebb nézek, a zöld szempárok fölé. Ott pedig sárga fények úsznak.
a zöld szempárokban csillognak a sárga napsugarak fényei.
Boldog vagyok, amiért bőséges és termékeny hónapban járunk. Voltak ennél rosszabbak is. Amikor még nekünk, dicső oroszlánoknak is meg kellett alázkodnunk, minden percben védenünk a bőrünket. Szörnyű volt. De jobb nem arra gondolni, ezért nem is gondolok.
Lehet, hogy létezik az oroszlánoknál okosabb, többet tudó lény is. Nem tudok róla.
De biztos vagyok benne, hogy van valami, amit ezért a tudásért fel kellett áldoznia. Nekem semmit sem kellett feláldozzak. 
És mégis, van valamim, amit mindennél jobban becsülök, és belehalnék az elvesztésébe.
Megvan az, amire mindenki vágyik, de sokan nem kapják meg.Egy rövidke szó ez.

Ez a szó a szabadság.
Nem cserélném el semmire. Szerencsétlen teremtményeknek tartom azokat, akiknek ez nem adatik meg. Talán még sajnálom is őket.
Vagyis nem. Mert nem érdemlik meg a sajnálatomat.