A tündérke reggel nagyot ásítva kelt, kinyújtózkodott, elvégezte a reggeli rutinját, majd Ellaluna keresésére indult. Nem alhatott túl messze tőle, talán egy fán kapta el az álom.
Fölreppent a cseresznyefák gallyai közé -, onnan észre véve a fa tövében ülő két lányt. Ellaluna varázslata elmúlt, mint az várható is volt. A másik lány azomban egy elég különleges szerzet volt. Hosszú, bolyhos, fekete nyúl fülek lógtak ki csipkés kalapja alól, mely illett ruhájához. Combig érő lila haja vállára omlott, légzésével egy ütemben fel-le mozogva. Showny elmosolyodott meglepődése után. Megtalálta az első szellemét, ami egyenlő volt azzal, hogy most már nem jogos a királynő a kivégzésére. Fellélegezhetnek. Ám bár gyanús, hogy ilyen csend van mindenhol, - képletesen értve. Hogy már megtalálták őket, az ezer százalék biztos. A Királynőnek a legkivállóbb hadserege van. Akkor mégis miért nem támadott?
Veszélyes kis játékba keveredtek, nem is tudván. Az egész olyan, mint egy sakk játék. Ha jól lépsz, kicselezheted az ellenséged, de észre kell venned az ő szándékait is, vagy ha nem, akkor ő csal téged csabdába.
- Jó reggelt, Showny. - hunyorgott lassan pislogva Ellaluna - Akkor ez mégsem csak egy álom. Még mindig itt vagyok, igaz? - dünnyögte álmosan. Szemei már nem is voltak olyan kisírtak, bár sebei és koszos ruhái és test részei még mindig a szörnyű élményekről uralkodtak.
- Jó reggelt, Luna. Nem, nem egy álom. Ha az is lenne, mindenképp élvezd ki minden percét, mert bármikor megtörténhet a baj. - figyelmeztette
Nyuszifül kisasszony szemei kipattantak és mintha nem is reggel lenne, máris energia dúsan csillogtak, új kalandokra várva. - Reggeeelt! - kiáltotta nagyot nyújtózkodva - Oh, szia kis tündérke. - mosolyodott el - A nevem Alice. És te? - nyújtotta ki a kezét
- Showny. - fogta meg a felé nyújtott kéz egy újját. Apró kézfejével ez számított kézfogásnak. - Örvendek, hogy megismerhettelek.
- Úgy szintén! Mikor reggelizünk? - sétált pár lépést kiérve a mezőre. A fűszűlakat már javában simogatta a nap meleg sugara, ő is közéjük terült behunyt szemekkel.
- Öhm, nem igazán tudom.. - követte Ellaluna és Showny is - Azt hiszem, majd ha oda értünk az ikrekhez.
- Megyünk valahova? Jujj, de jó! - vigyorgott még mindig a földön fekve Alice. - Öö.. jaa, hogy most! - pattant fel - Akkor, előre! - lépkedett katonásan. Jobb bal, jobb bal!
Ellaluna furcsának vélte, amiért semmi holmijuk nem volt. Csak magukat vitték, és a ruhájukat, ami az ő esetében eléggé megviselt volt. De hirtelen erős lüktetést érzett fejében, és egy hang szólalt meg, amit csak ő hallott. Feje őrületesen fájt.
Az egész egy gyerekes és naív álom. Te nem vagy itt. Te a mocskos kis világodban éled reménytelen mindennapjaidat! 
Ellaluna fogait összeszorította, szemét lehunyta, és próbálta kizárni gondolataiból a hangot, de az csak nem távozott.

Ne hazudj magadnak! - kiáltotta a Hang dühösebben - EZ NEM LEHET IGAZ! Elhiszed?! Elhiszed, hogy léteznek tündérek? Unikornisok? Mint a kislányok álmaiban? Varázslat? Nincs itt a helyed! NÉZZ MAGADRA! - ordította. - Egy valamit jegyezz meg. Neked itt nincs semmi keresnivalód. - fejezte be monológját, majd végre újra hallhatta saját gondolatait a lány. De rögtön meg is bánta. A hang teljesen összezavarta. Eddig.. eddig a elméje legmélyebb zugába rejtette el az ő világában megélt kínokat. Emlékezni sem akart rájuk. Azt hitte, itt most más lesz. Nem gondolkodott azon, mi ez a hely. Csak ment. Sodródott az árral, nem szemben. Félhetett volna, lehetett volna bizonytalan, bizalmatlan, rettegő, de ő nem tette, hanem mosolyogni próbált. És sikerült neki. Semmi más nem számított. De a hang. Olyan érzése támadt, mintha tényleg csak egy álom lenne. Mit keres itt, végülis? Hogy illik ő ide, ebbe a csodálatos világba? A tündérek és más varázslatos lények, amik csak a mesékben léteznek.. ezeket mind elfogadta, pillanatnyi habozás nélkül. De mi áll mögöttük? Ilúzió, vagy valóság?
- Ellaluna? - kérdezték felváltva Showny-k. A lány gyorsan felegyenesedett, megrázta a fejét, nyomott mosolyt erőltetve az arcára.
- Nem tudom mi történt, de hirtelen erősen elkezdett fájni a fejem. Ne aggódjatok. - próbált vigyort erőltetni.
A tündérke gyanúsan méregette, Nyuszifül kisasszony pedig az eléjük táruló látvány irányába kémlelt. Szemeiben visszacsillogott a napfény, ami épp lemenőben volt.
Egy ezer színű kaviccsal kirakott útra tértek rá, még egész régen, most pedig az véget ért, egy patak, vagy talán tavacska partján. A patakot hatalmas tölgyfák, bükkök és egyéb változatos erdei fák vették körül, de ágaik közd beszűrődött a nap lágy fénye, ami a vizen pihent meg. A mókosok még vígan hancúroztak -, a patak nem túl széles átmérője miatt jól lehetett látni őket - és egy nagy, mögötte két kicsi fekete gömbőc sietett egy bokor menedékébe. Sündisznó mama és kicsinyei. Alice szeme nem hiába időzött el annyit e tájon. Ellaluna ugyan nem vette észre az egészet, búskomor hangulatában odasétált a vízhez, és benne figyelte magát. Egy koszos, kócos szaggatott ruhájó lányt látott. Akár rabszolgának is beállhatnék ilyen külsővel.
Showny meg akarta szólítani őt, de végül csak mellé röppent. Csendben álltak, meg sem szólalva. Egy idő után Alice-nek is feltűnt az, hogy nem haladnak. - Akkor .. Megérkeztünk? - kérdezte reménykedését hangjába sűrítve. Nagyot ásított - Nem vagyok álmos, csak tudjátok ennyi út után..

- A barlang jobbra van. - jelentette ki Showny, de még mindig előre nézett - Csak a fák eltakarják. - magyarázta. Valamin töprengett, de végül csak elhessegette a dolgot - Remélem otthon találjuk őket. - repült bal felé.
- Showny.. - szólt vigyorogva Alice - A jobb oldal erre van.. - mutatott a helyes irányba.
- Elnézést, lelkileg nem itt jártam! - lőtt ki gyorsan, hogy utolérje a két lányt.
Ekkor egy fiatal fiú sétált feléjük, komor tekintettel.