Szinte egész életemben erre vártam. Egy esélyre, hogy kitörjek.  Nem is igazán az esélyt, - mert tudtam : úgyse jön el - hanem inkább az alkalmat a véghez viteléhez. Gyűlölöm ezt a tétlen életet, amit félelmük kényszerített az emberekre. Egy városban élünk, mégis ketté szeli egy fal, ami gonoszan mosolyog és senkit nem enged át. Egyszer csak felemelték, - megnyomtak egy gombot azzal a földből lassan elő bújt a rettenet. Túl későn jöttek rá ennek a falnak építésének céljáraNincs kijárata. Vagy az egyik oldalon maradsz, vagy a másikon, mindezt a háborúk eredményeként. A városunk egy fele eltűnt a térképről, egy bizonyos ok miatt
Ezért kellett a fal,mely elválasztja az embereket szeretteiktől, barátaiktól, rokonaiktól.. Megváltást nem ismerve kegyetlenül áll a mai napig is.Iskolában voltam, tizenkettő éves lehettem a fal felhozatalakor. A mi városrészünk maradt saját országunké, míg a másik, a keleti idegen nemzeté lett. A családom, az otthonom, a múltam.. minden ott maradt, a másik oldalon.
A szüleimmel megszűnt a kapcsolatom, miután az iskolánkból árvaházat alakítottak. A gond az volt, hogy egyetlen árva sem volt. Mindenkinek megvoltak a maga szülei, de ezzel nem törődtek, új otthonba adtak minket. Engem senki nem akart, nem is nagyon ajánlgattak, híres voltam a szótlan rosszcsontságomról. Mindig szót fogadtam, de ha épp semmit sem mondtak, romboltam, kifejezve a gondolataimat. Ezt kicsit rossz néven vették egy lánytól.

Szívemben, legtöbb kortársaiméhoz hasonlóan düh és kétségbeesés lakozott, hiányoztak a szüleim, tenni akartam valamit értük. De hamar rájöttem, nem minden az, aminek látszik. Sok ezren próbáltak átjutni a falon,- de egyikük sem látta meg azt a túloldalt, melyet reméltek. Agyonlőtték, megölték őket az őrök. Így csendben tűrtem, azt, hogy árvaházról árvaházra hurcolnak kegyetlenül elbánnak velünk. Persze egy idő múltán megszöktem, elkezdtem a saját útjaimat járni.
Mára tizennyolc éves vagyok, és eldöntöttem átszököm. Ki tudja meddig, mettől lesz ez a fal. 
Nem tehetem meg hogy minden embert kimenekítsek..
De ha ügyes vagyok, sikerül átsurrannom. A napokban felmértem a terep nehézségét. 
Az őrök minden nap pontban délben cserélnek. Ez az egyetlen esélyem. Zajt kell keltenem, fel kell bolydítanom őket abban az időpontban, akkor álcázva magam fel se tűnök. Átugrom a falat, és vár a szabadság.
Gyorsnak kell lennem, hacsak nem akarom a másik oldalon lyukas fejjel végezni.
A szél erősen fújt. Ez jó jel, így a hang erősebben terjed.
Egy..két... - Há'! - suttogtam, rázendítve egy erősítőkkel felszerelt gitárral a fal környékén egy házban.

Úgy játszottam,mint még soha.
Teljes erőmből pengettem a húrokat, gondolva hogy soha többé nem tehetném meg. Lehet, hogy igazam 
is lesz.. Füldugóim segítettek hogy meg ne süketüljek, de így is tudtam, hogy az egész város zeng.

Erre biztos felfigyelnek a rohadékok!
A falnak támasztottam a gitárt és máris futottam. Nem vihetek semmit magammal némi élelmen kívül, a nehéz dolgok csak hátráltatnának.
11.58 - egy rakás doboz mögül figyelem a futkosó őröket
11.59 - éjj fekete hosszú hajam rusnya sapka alá helyezve sétálok fenntartott fejjel,
-a gyanú elkerülése lévett- a fal mellett
12.00 - a fal tetejéről az utolsó másodpercben még visszanézek, majd átugrom és bevetem magam a katonák közé.
Észrevettek, rengeteg fegyvert fordítottak felém. Féltem,a szívem hangosan dobogott,de elfutottam, olyan 
gyorsanahogy csak erőm bírta. Utánam lőttek.. De csak a két karomat találták el. Három golyó lövedék mélyedt a jobb karomban, de a másik sem úszta meg, egy rá is jutott. Erősen véreztem, a kínok kínját jártam, meg akartam állni, de nem lehetett, mert követtek. Előbb- utóbb csak abbahagyják, mert vissza kell menniük. Addig is, elrejtőzködöm egy sikátorban.
A hátamat egy oszlopnak támasztottam, fájdalomtól elgyengült testemet a földre csúsztattam.
Sebekkel tarkítva, de még élek. Viszont a legfontosabb : szabad vagyok. Átjutottam ide.

Alig öt perc alatt megváltozott az egész életem.
Elgyengűlve homályosan láttam a fájdalomtól. Súlyos sérüléseket szereztem, de nem törődtem az elfertőződéssel, és a kabátomat szét tépve próbáltam leszorítani a vérzést.
Egy idő után felhagytam a reménnyel, hátra dőltem. Nagyot sóhajtottam, és megfogadtam magamban, csak egy kicsit lehunyom a szemem. Semmi több, nem adom fel. A sapka leesett és kócos hajam alább bomlott vállaimra. Kifújtam pár tincset tehetetlenül, és lehunytam a szemem egy pillanatra.
- Hé! - kiáltott rám egy erős férfihang - Jól vagy? - térdelt le mellém a magas alak.  Angolul beszélt, legalább. A hangja erős volt, szőkés barna haja hosszabb tincsekben hullott homlokára, és fekete farmerhez barna bőrdzsekit viselt.

Normális esetben féltem volna,de most még az arcát sem láttam.
Elkezdte megcsomózni az elkezdett kötözésem, ami miatt halkan felnyögtem. - M-mit csinálsz? - nyögtem ki
- Nyugalom.. fáj, az biztos, szép kis sebeket szereztél, de segíteni szeretnék. Mégis hogy kerültél ide? - beszélt  hozzám nyugtatólag
- A f-fal! - suttogtam. Elkezdtem egyre élesebben látni a körülöttem lévő történéseket, újra.
Meglepődött, de felvont szemöldökkel folytatta a munkát. Egyik kezem már kész volt, erősen szorítva. A lövedékeket kézzel ki tudtam szedni,- nem a legtisztább megoldás, de rögtönöztem. 
- Hogy jutottál át? Eddig még senki sem jutott át, tudtommal.
Megráztam a fejem. - Biztos voltak mások is.. - motyogtam - Ki vagy te?
- Tim,Tim Hens, rendelkezésére hölgyem!
- Ühm. - mosolyogtam aprót - Az én nevem L. - nem a teljes nevem, így nem tudhat név szerint feljelenteni
- Örülök a találkozásnak, Ell. - mosolyodott el szélesen a fiú. - Kész is van! Ügyesen bírtad a fájdalmat.
- Köszi. Most már elmehetsz. - morogtam. Csak ne maradjon itt a nyakamon! Megmentett, blablabla, hős meg minden, ha találkozom vele a későbbiekben majd megköszönöm, de most hagyjon békén!
- Szerinted ilyen állapotban itt hagynálak? Gyere, járni még tudsz, nem?
- D-de. - bólintottam, és összehúztam a fogaim fájdalmamban. Megpróbáltam felállni, de visszaestem.

- Elmegyünk egy orvos ismerősömhöz, ő majd gondoz. Nem szabad erről senkinek mesélned, akár bíróságra is juthatsz. - komorodott el - Nem minden ember kedves.
- Nem mondod? Óh,és te az vagy? Honnan tudom, megbízhatok-e benned? - néztem rá gúnyosan. Bár megmentett, eszembe kell jusson, hogy senki és semmi nem az, aminek látszik.
- Csak bízz meg, és készt. - mondja annak, akit majdnem megöltek csupán azért, mert át akart lépni egy rohadék falon. Bízzak benne. Jah! Majd megfogadom a tanácsát ha piros hó esik..
Szökött vagyok, és nem bízhatok senkiben.
Vannak emberek,akik megtehetik hogy légi úton át közlekedjenek.
Bár ők is szököttek, de mivel dús gazdagok,- ha repülőjük van,azoknak kell lenniük- eltekint felettük az állam.
De egy egyszerű "pornépi paraszt" mint én.. valószínűleg felkerültem a körözöttek listájára.
- Tudom hogy pénz jár a körözöttek leadásáért. - sütöttem le a szemem, remélve ezzel kimutatom állítólagos
ellenszenvem.
- Az egész város tudja! Mindenki. Ezek - mutatott az oszlopra ragasztott papírokra - Mind téged és más szökötteket reklámoznak.
- Én csak a szeretteimet akarom újra látni. Ahhoz nem kell hogy eljátszd a hőst. - jelentettem ki komoran, és felevickéltem, mai tekintve mindkét karomon éktelenkedő hatalmas és fájdalmas sebekre, elég nehéz volt.
- Oké. Ha te nem jössz,viszlek én! - kapott fel és elindult. Mérges voltam, dühös, de mélyen legbelűl boldog is. - Bocs, Ell, de ez túl súlyos sérülés. Senkit sem hagynék itt. Akár bele is halhatsz. - suttogta.
Nem nagyon történik a magamfajta emberekkel ilyen. Ráadásul Tim.. a maga hosszú, karcsú termetével..sötét szőke rendezetlenül szétfújt hajával.. egész.. helyes, bevallom. Szerintem nem lehet több mint húsz éves, úgy velem egykorú.
- De az őrök.. - ellenkeztem
- Már tuti elhúztak. Nem ér meg egy szökevény ennyi üldözést.. Bár szerintem ez a szökevény igazán megérné. - mosolygott el. Azt hitte, nem hallom. De mivel a karjaiban tartott, arca egész közel került a sajátomhoz. Elmosolyogtam, és a fájdalmamnak engedve összeszorítottam a szememet. Az álom rögtön elnyomott, vagy nem is tudom.. lehet hogy csak el ájultam, lényeg ami lényeg, amikor felkelltem már egy nagy és puha ágyban találtam magam frissen bekötözött karokkal. Mellettem egy infúziós emelvény állt, ami az ereimen keresztül vizet pumpált belém. Gondolom, valami mini-korház. De.. élek, itt vagyok a másik oldalon. És.. esélyt kapok rá, hogy megváltoztassam a jövőmet.Egy ideig elmorfondílozok hogy akarom-e eggyáltalán. Végül aprón megrázom a fejem, és halkan suttogva kijelentem : ez egy új élet lesz, ahol nem kell minden lépésemnél gátlásokba botlanom.